Közel hat év telt el a Disney legújabb animációs filmje, a Ralph lezúzza a netet és az első rész, a Rontó Ralph között, aminek a siker ellenére is csak 2015-ben jelentették be a folytatását. Ralph és Vanellope barátsága szerintem az egyik legkülönlegesebb az egész Disney univerzumban, hiszen amiben lehet abban mind különböznek, ellenben mindig számíthatnak egymásra – de ezért annyira szerethetőek ők együtt.
Mindössze néhány japán film van mögöttem, de azok nagyjából ugyanazt a hatást váltották ki belőlem: azt az érzést, hogy mennyire távol is van tőlünk ez a kultúra humorban, ízlésben, a különböző témák iránti szemléletükben, és nagyjából mindenben. Ezt gondoltam – eddig.
A középkori történetek mind telis-tele vannak csodákkal, érdekességekkel és megannyi misztikummal. Mesék és legendák születtek ezekben az időkben csodálatos lényekről, pusztító bestiákról, varázslókról és boszorkányokról, valamint jó ügyért harcoló lovagokról, vagy zsarnok királyokról. Fiatalkorunkat igen erősen meghatározták az ilyen és ehhez hasonló történetek, beleértve nemcsak a nyugati rajzfilmek nézőtáborát, hanem az animék rajongóit egyaránt. Bár a távolság hatalmas, mégis érdekes megnézni, hogy a távol-keleti Japán animációs műtermeit miként ihlette meg a középkori Európa világa.
A legújabb posztapokaliptikus steam punk sci-fi a mozikban. Városok gurulnak és egymást zabálják fel, ez a többször is ismételt “városok közti darwinizmus”, az erős legyőzi a gyengét, a jó elnyomás alatt él, a teljes körű hatalom a cél.
Valljuk be őszintén, ha a világ leghíresebb franchiseaira gondolunk, akkor a Star Wars, a Gyűrűk ura vagy a Marvel-univerzum filmjeivel egyetemben eszünkbe jut a Transfomers sorozat– és ez azokra is igaz lehet, akik egyetlen Transformers filmet nem néztek még végig életükben. Ilyen vagyok én is – vagyis voltam egészen az Űrdongóig.
Talán nincs még egy olyan szuperhős, akinek annyi mozgóképes inkarnációját láttuk volna, mint Pókember. A Marvel hálószövője szerepelt már több élőszereplős és rajzfilmsorozatban, valamint ezidáig hét egészestés filmben (és akkor még az olyan igazán bizarr darabokról nem is beszéltünk, mint a japán Pókember). Ennek fényében joggal merülhet fel a kérdés: milyen újdonsággal tud szolgálni Phil Lord és Chris Miller, a Lego Movie alkotóinak új animációs filmje? Arra viszont már kevesen számítottak, hogy a Pókember: Irány a Pókverzum nem csak újat tud mutatni, hanem talán a legjobb Pókember-film, ami eddig készült.
Rendhagyó kritika következik a Gamer Percekben, ugyanis konzolos, még pontosabban PlayStation-ös vizekre evezünk. Egyre ritkábbak a tripla A-s, történetvezérelt játékok, amit felettébb sajnálok, mert a mai játék ékes példája lehetne annak, hogy milyen magával ragadó tud lenni egy olyan történet, amit el akartak mondani a készítői, nem csak el kellett mondaniuk, mert azt mondta a kiadó. Nézzük mi teszi a Beyond: Two Souls-t egy fantasztikus, történet-orientált szerepjátékká!
Lássuk be, a magyar rajzfilmgyártás látott már szebb napokat is. Pár évtizede még egymás után készültek a kimagasló minőségű animációs filmek és sorozatok, amik nem csak idehaza, de külföldön is sikert arattak. Az ezredforduló környékén viszont elromlott valami, és azóta leginkább csak középszerű, felejthető darabokat sikerült produkálni (az olyan förtelmekről nem is beszélve, mint a Kis Vuk). Éppen ezért váltott ki olyan nagy érdeklődést Milorad Krstić filmje, a Ruben Brandt, a gyűjtő, amit sokan már most az új Macskafogóként emlegetnek, és komoly esélyekkel indul az animációs Oscar-jelölésért.
J. K. Rowling az első Legendás állatok filmmel megírta első forgatókönyvét, a milliók által kedvelt Harry Potter világában. A probléma itt vert gyökeret, itt nyomta rá alapjaiban a bélyeget a Legendás állatok sorozatra. Az első film egy kerek történet, amit egészen elképesztő mennyiségi alibizéssel tálaltak. A Warner Bros. részéről furcsának tűnt bejelenteni 4 folytatást egy olyan filmhez, ami 1 rész kitöltésével is küszködött. Most, hogy a folytatás megérkezett, kicsit ráláthatunk a nagyobb képre.
Bármelyik horror vagy pszichothriller andalító esti mese emellett az elvetemült alkotás, a Suspiria mellett, amelyet joggal neveznek 2018 Mother!-jének. Az a kérdés, hogy a(z enyhén szólva) naturalista ábrázolásnak célja-e valami sokatmondó háttértartalom, vagy csupán öncélú undorítóskodás? Mit tud az a film, ami még a vérimádó és sziklalelkű Tarantinoból is könnyeket vált ki? És főleg: mégis mi ez a film?!
