Hiroyasu Ishida alkotása klasszikusan az az animációs film, amely gyerekeknek kevéssé, felnőtteknek viszont erősen ajánlott. Ne tévesszenek meg senkit az aranyos pingvinek és a gyerek főszereplő – A pingvinek titkos élete (Penguin Highway) olyan érzékeny témákat helyez középpontba, mint az elmúlás, a kamaszkor, a felnövés, a magány, az igazságtalanság, vagy a bizonyításvágy.
A Luis Bunuelről készült, Salvador Simó rendezte animációs film éppen olyan, mint amilyen a művész élete volt: valóság, álomképek, hallucinációk szédítő egyvelege. Néhol varázslatos, néhol torokszorító, olykor taszító, máskor nagyon emberi – de legfőképpen hamisítatlanul szürreális.
A semmiből érkezett a Netflixre november közepén Sergio Pablos meséje, a Klaus. A spanyol alkotó neve csak elsőre tűnik ismeretlennek, pedig a múlt évi Apróláb is egy Pablos által írt, azonban ki nem adott könyvből készült, valamint a Gru eredeti karaktereiért is ő felelt. (Gruék így néztek ki eredetileg.) Az idei évben azonban egy korábbi műveinél káprázatosabb történettel lepett meg minket. Sergio ugyanis elmeséli, hogy szerinte hogyan született meg gyerekkorunk egyik hőse, a Mikulás.
George Lucas előzménytrilógiája távolról sem hibátlan ugyan, azonban számos erénnyel rendelkezik: a nagyközönség végre közelről megismerte a galaxis működését, a nagypolitikai játszóteret, és mindazt, ami később a galaktikus diktatúra kiteljesedéséhez vezetett. Általa megteremtődött a Star Wars világának mindaddig legszínesebb és legizgalmasabb nagy korszaka, a Köztársaság bukása felé vezető út és vele a Klónok háborúja, ami elmesélhető történetek végtelen potenciálját rejti magában.
A The End of the F***ing World 1. évada kétséget kizáróan egy egyedi hangulatú, gondolatébresztő, bátor és sokszor meglepő sorozat volt. Ilyenkor mindig nagy kérdés (filmek, sorozatok, de tulajdonképpen bármilyen alkotás esetén), érdemes-e folytatni az adott alkotást. Ez sajnos a második évad megtekintése után sem lesz teljesen egyértelmű.
Az eredeti Star Wars trilógia a megkerülhetetlen alkotások közé tartozik. Annak ellenére, hogy rengeteg műfajból és azok stílusjegyeiből merített, mégis a mai napig képesek a saját lábukon megállni és a filmtörténet fontos elemének lenni.
Martin Scorsese –nek mindig voltak dédelgetett filmtervei, melyek csak évekkel később tudtak csak megvalósulni. A leghírhedtebb a Krisztus utolsó megkísértése volt, ami a premierkor nagyon megosztotta az embereket. Viszont ékes példa volt arra, hogy a rendező nemcsak egy műfajban tud alkotni. Az elmúlt évtizedek filmtermései erre jó példaként szolgálnak. Most, 2019-ben a mester visszatért abba a világba, amit a legjobban ismer, és amiről a legismertebb filmjeit készítette, az alvilágba.
Martin Scorsese a világ egyik legjobb rendezője. Számtalan műfajban alkotott, illetve alkot a mai napig. Egyik filmje sem hasonlítható össze a másikkal, annak ellenére, hogy átfedések azért szoktak lenni. A film mesteréről beszélhetünk, amikor az ő műveit vesszük górcső alá. Annak ellenére, hogy a média mostanában felfújta, és igencsak negatívan kezeli az ő nevét, (Marvel ‘botrány’) tagadhatatlan, hogy egy megkerülhetetlen alkotóról van szó.
A 2013-as Jégvarázs az évek alatt elérte, hogy Disney klasszikusként beszéljenek róla. Szerintem ezt a titulust nem érdemelte meg. Annak ellenére, hogy egy valóban fülbemászó dallal, és érdekes kérdéseket feszegető témával foglalkozik, nem több egy jól elkészített, hatásos, de ugyanakkor csak korrekt munkánál. A sikere azonban elképesztő volt, és idén meg is kaptuk a folytatást. Szükségünk volt rá?
Az 1977-es Csillagok háborúja a premierjekor hatalmas siker volt. Ma már szinte felfoghatatlan az az élmény, ami emberek millióihoz jutott el a hetvenes évek végén. Újra értelmezte a sci-fi és a fantasy műfaját, vett egy klasszikus történetet és űrkalandokkal teli környezetbe helyezte. George Lucas-nak sikerült elérni a célját, hogy egy hatalmas, kreatív világot tárjon a nézők elé. Három évvel később meg is kaptuk a várva várt folytatást, mégpedig az egyik legjobb képében. Viszont előtte elkészítettek egy valamit, ami Star Wars filmként hivatkozik magára, miközben köszönőviszonyban sincs vele.
