Az Aranyélet előző két évadával kimagasló teljesítményt nyújtott a hazai televíziózás történetében. De vajon méltó befejezéssel búcsúzik a nézőktől a Miklósi család a harmadik záróévadban?
Hisztek a szellemekben? Benéztek esténként az ágy alá, hogy vajon mi rejtőzhet ott? Kicsiként meséltetek egymásnak rémtörténeteket, melyekről azt hittétek, hogy egyszer valóra válnak? Megnyugtatok mindenkit, nem célom most a frászt hozni mindenkire, csupán a kis nosztalgiaérzésünket szeretném előbányászni a süllyesztőből. 
Ha az elmúlt napok kaszáit nézzük (Iron Fist, Luke Cage), rögtön elgondolkozunk azon, hogy mi zajlik a Netflix „szuperhős osztályán”. Egyelőre a Punisher és a Jessica Jones következő évada nem érkezett meg, a Defendersről meg nem sokat tudni. Utóbbi talán nem is nagy baj, tekintve, hogy nem lett túl erős az első csapatösszevonása a Marvel utcai hőseinek. Most viszont már nézhető a Daredevil harmadik etapja. Hogy mit tud a Netflix első szuperhős sorozata a harmadik körben? Semmit! Ugyanis a Daredevil idei köre kicsit sem szuperhős sorozat.
Már megint… vagy még mindig? Ezt mondogatják már a játékosok évek óta, mégis még mindig több millióan rajonganak érte. Vagy mégsem? A Warlords of Draenor és a Battle for Azeroth között ugyan csak egy kiegészítő különbség van, mégis sokan már most új királyt akarnak a trónra emelni, amikor a legrosszabb kiegészítőről van szó. Nézzük mitől lett az új kiegészítő a játék életének egyik legvitathatóbb eleme!
A DC saját Netflixe a jól ismert Tini Titánokkal indít. Na jó, nem teljesen azokkal a Cartoon Networkös aranyos kis figurákkal. Mivel a saját streaming szolgáltatásukról van szó, nem vacakolnak a korhatárbesorolásokkal. A Titans (a tini előjelzőt felejtsétek el) véres és brutális. De erre volt szüksége az amúgy is depresszióval küzdő DC adaptációknak?
Neil Armstrong, az első ember a Holdon. Még kimondani is meseszerű, így nem csoda, hogy a kisgyermekek jó része az űrbe vágyik. De vajon tényleg olyan felemelő élmény asztronautának lenni? Erre ad választ Az első ember.
Ali Abbassi egy kissé eklektikus, folk-goth-horror alapú romantikus alkotással jelentkezett az idei Cannes-i Filmfesztiválon. Az iráni és dán gyökerekkel rendelkező rendező John Ajvide Let The Right One In című novelláját választotta alapul filmjéhez; s mivel egy 50 oldalas alkotásról beszélünk, érthető, hogy a forgatókönyvírás során plusz konfliktusokkal és cselekményelemekkel bővítette a narratívát.
Nemes László a Saul fiával sajátos ábrázolásmódját adta a történelem eseményeinek. Legújabb filmjében, a Napszálltában is hasonlóra vállalkozik, de vajon miként is jeleníti meg az Oscar-díjas rendező a nem is olyan boldog „békeidőket”?
A közönség és kritikus kedvenc American Vandal koncepciója tipikusan olyan volt, amiről én azt hittem, nem lehet rá második szezont építeni. Vagyis lehetséges, de lapos lesz. Elvégre is egy stílus paródiáról beszélünk, ami kifigurázza a dokumentum sorozatok minden hatásvadász fordulatát. Eleve fog egy abszurd témát (nemi szerveket festő vandál) és abból farag valami halálkomoly dolgot, ahol képtelenség elkerülni az abszurd végkifejletet. Hogy is lehetne ezt úgy újrázni, hogy ne legyen az első évad zsenialitásának másolata.
Azt hiszem, a legtöbb kávé fogyasztó nevében beszélek, ha azt mondom, hogy egy jó eszpresszó elfogyasztása sokkal többről szól, mint a napi kávéadag beviteléről. Ott van a lefőzés, a csésze melegítés, jó időben a nyugalmas terasz. Egy rituálé az egész. És persze ez mellett ott vannak azok az instant vackok, amikhez vizet adsz, és már iszod is a koffeint alig tartalmazó, kávét csak kémiai labor falai közt látott löttyöt. Persze az utóbbi is jó, ha nincs más. Így voltam a Magnum P.I. pilotjával is.
