Ha megkérne valaki arra, hogy ajánljak neki a jelenleg futó animációs sorozatok közül egy igazán jó darabot, akkor véletlenül sem a Family Guyt mondanám, de még csak nem is A Simpson-családot, hanem jelen írás tárgyát, a 2013 óta az Adult Swimen vetített Rick and Mortyt. Sőt, tovább megyek: a Rick and Morty nem csak animációként, hanem általánosságban véve az aktuális sorozatmezőnyben is egy igazán kiemelkedő darab.
Egyre inkább meggyőződöm arról, hogy a jó vígjátékokból és főleg a jó akcióvígjátékokból kevés van. Ráadásul ezek legtöbbje valamiért egy és ugyanazon sémára épít: adott egy igazi megállíthatatlan vérprofi, aki puszta kézzel akár százakat öl meg, és mellé az ügyeletes balfék, aki általában akadályozza a dolgok pozitív alakulását. A balfék feladata tehát igazából nem más, mint hogy humort vigyen a kemény zúzásba és ellensúlyozza partnere profizmusát. Az utóbbi idők hasonló jellegű alkotása a Rendes fickók is ezt a jól ismert receptet sütötte jó ropogósra és vált meglehetősen sikeressé (bár személy szerint nem estem hanyatt tőle). Rawson Marshall Thurber, a Családi üzelmek rendezője viszont úgy döntött, hogy némi csavart visz ebbe a klasszikus felállásba, és a pankrátorból lett Dwayne „The Rock” Johnsont és a komikus szerepeiről híres Kevin Hartot dirigálva rúgja rá az ajtót a poénokra és akcióra szomjazó közönségre.
A klasszikus filmek közül sokakat még a mai napig emlegetünk legendás jeleneteik, dialógusaik, vagy épp egy részletükből kivett szállóige miatt. Vannak azonban olyan alkotások, melyek bár a saját idejükben nagy sikert értek el, mára valahogy kikoptak a köztudatból. Arra vállalkozunk, hogy felelevenítsünk párat ezekből a művekből, és kíváncsiak vagyunk, vajon Ti szívesen elővennétek-e újra ezeket a régen jól ismert és oly sokszor emlegetett szerzeményeket.
Vizsgálódásunk alapját a kronológiai sorrend határozza meg, így a filmeket megjelenési időrendben tálaljuk majd nektek. Íme hát a sorozat első darabja, mely még saját korában tárja elénk az akkori háborús körülményeket és történéseket. Félreértés ne essék, nem háborús film a mai gyöngyszemünk, hanem a korban játszódó szerelmi dráma, amely Murray Burnett és Joan Alison azonos című művének nevét viseli. Ez a film nem más, mint a Casablanca. (1942)
Ám sajnos a magyar filmnek nincsen régi nagy híre. Voltak (és vannak) persze jó magyar filmek, s van három Oscar-díjunk (A légy, Mephisto, Saul fia) nem kevés egyéb nemzetközi elismerés mellett, de tény, hogy a legtöbb ember manapság szívesebben néz külföldi filmet moziban, mint hazait, akár jobb, akár rosszabb, mint a magyar termés. A következőkben vizsgáljuk meg, miként illeszkedik Fazekas Csaba Swing c. filmje a magyar filmtörténetbe, s mutat túl azon, egyetemes tömegfilmes áramlatokat is meglovagolva.
Zsenialitás. Nehéz fogalom, mert ami az egyik embernek a géniusz, az a másik embernek csak egy antiszociális, viselkedésproblémás őrült. Nehéz sorsú fiatalok esetén pedig a dolog még bonyolultabb és összetettebb, hiszen ebben a korban az ember személyisége is sokkal sokkal törékenyebb. De mi a helyzet, ha két nehéz sorsú különc találkozik? Gus Van Sant 1997-es rendezésében Ben Affleck és Matt Damon forgatókönyvét vitte filmvászonra, ami a huszonéves fiatalok, de egyben minden korosztály meghatározó kultuszfilmjévé vált. Oldjuk meg együtt a Good Will Hunting sikerének képletét!
A Biblia talán a világ legnagyobb bestsellere, mely korok és nemzedékek gondolkodását határozta meg Istenről, a világról és az emberi lét mibenlétéről. Két könyve közül az Ószövetség az, amelyik leginkább bővelkedik nagyszabású, véres és izgalmas momentumokban, mint amilyen Mózes élete is. Nem véletlen tehát, hogy ez a történet is számtalan feldolgozást élt meg, melyek közül nekem az Egyiptom hercege című rajzfilm a kedvencem. Amikor tehát Ridley Scott, a Gladiátor rendezője arra vállalkozott, hogy filmre viszi a zsidó nép vezetőjének tetteit, igencsak felcsillant a szemem. Aztán az egyiptomi tíz csapás után jött ez.
Guy Ritchie brit rendező ironikus, már-már túlpörgetett komikumú (ám paródiává nem váló) gengszterfilmjeivel kezdte pályafutását. A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső remek darab, csúcsra járatva a gengszter műfajban meghatározó véletlen motívumát, a Blöff pedig az előző társfilmje, csiszolva a korábbi témákat. Továbbá a Blöff könnyen idézhető beszólásaival és humoros helyzeteivel hamar kult státuszba emelkedett. A Spíler nem annyira nyers, mint A ravasz, az agy…, hiányzik belőle a zsigerből jövő jókedv, de nem is annyira kifinomult, mint a Blöff: széteső, egy-két frappáns formai ötletet leszámítva tucatfilm. A Sherlock Holmes filmekkel megtalálta Ritchie-t a blockbuster szcéna, s bár egyik rész forgatókönyvét sem ő írta, mégis, a kellően szórakoztató sztorikat magasabb szintre emelte egyedi, könnyed rendezői stílusával. Legutóbbi filmje Az U.N.C.L.E. embere volt, melyben a gengszterfilmek és a Sherlock Holmesos krimijei után egy harmadik bűnügyi műfajban, a kémfilmben kamatoztatja rendezői képességét. A következőkben nézzük meg, miként válik szerfölött szórakoztatóvá egy átlagos történet a formai lelemények, a színészek és a zene segítségével!
A nemrég debütáló Warcraft: A kezdetek a korábban nem túl sikeres videojátékfilmek legújabb darabja. Megjelenésével fölmerült a kérdés, hogy vajon újjáéleszti-e a sajnos eleve nem túl erőteljesen bemutatkozó műfajt. Kritikánkból is kitűnik, hogy bár szórakoztató film, mégsem igazán hű sem a játék világához, sem pedig magához a videojáték médiumához. Filmes gyorstalpalómban, mely szakdolgozatom átdolgozott részlete, ellenpéldát kínálok. Azt igyekszem bemutatni, hogy ahelyett, hogy a videojátékfilm műfaja arra koncentrálna, hogy játékok történetét adaptálja, a médiumok sajátosságainak ötvözésével valóban új műfajt teremthetne, nem pedig korábbi (filmes) műfajokban működtetné a videojátékok sztorijait. A Warcraft például fantasy, a Kaptár akcióhorror, a Tomb Raider kalandfilm stb.
Mikor meghallottam, hogy a Preachert a tévére adaptálják, felkiáltottam: „Ezt el fogják rontani!”. Természetesen más szavakat használtam, de ez egy blog, nem irkálhatok azt, ami jól esik. Aztán meghallottam azt is, hogy Seth Rogen is benne van a dologban, akkor megint felkiáltottam. ,,Mit keres az a füves félnótás egy Preacher adaptációban?”. Ne értsetek félre, rettentően bírom Rogent, de csak színészként ismerem, és úgy első ránézésre nem is értettem, hogy kerül bele a projektbe. Aztán ott van Evan Goldberg, aki több szálon is kötődik Rogenhez, például a The Interview vagy a Superbad, Pineaple Express útján, és még mindig a Preacherről beszélünk, ami nyílegyenesen más jellegű történet. Csatlakozott hozzájuk Michael Slovis, aki otthonosan mozog az AMC háza táján. Na, ez volt az, ami egy kicsit megnyugtatott, a csatorna. Persze az, hogy azoktól kapjuk a sorozatot, akik a Breaking Badet is letették az asztalra, még nem garancia a sikerre, de jó előjel. Nagyon aggódtam az egész sorozatért, mert az alapanyagot imádtam. Tipikusan az a fajta képregény, amit azoknak a nagypofájú idiótáknak a képébe vághatsz, akik lefitymálják a műfajt. A legnagyobb baj, hogy az egész történet eleve nehezen adaptálható úgy, hogy ne csessze el az ember. Ezért is igyekeztem úgy megnézni a pilotot, hogy amennyire csak lehetett , függetlenítettem magam az előismeretektől. Így írom ezeket a sorokat is. Aránylag. Nyugi, nem spoilerezek.
Jó vígjátékra égető szükség van…főleg jó akcióvígjátékra. Shane Blackről a műfajban klasszikusnak számító Halálos fegyver-filmek forgatókönyvírójáról pedig azt gondolnánk, hogy ha valaki, akkor ő aztán megadhatná a kedves mozinézőnek, ami néki jár. Ha pedig a produkcióhoz a csodálatos elméjű ex-gladiátor, Russel Crowe és a szívtipró Driver, Ryan Gosling is csatlakozik, akkor a nagyérdemű okkal vár sokat az alkotóktól. Ezek után rendes kritizátor módjára nézzük meg, miként rendetlenkednek a Rendes fickók!
