Jelenleg a piacon jó krimiből nem éppen akad bőség, legalábbis ami a sorozatokat illeti. Igazán kiemelkedő alkotásként még mindig a kultikus Twin Peaks-et vagy a True Detective első évadát szokás emlegetni. A Netflix legújabb üdvöskéje, a Vad természet azonban az előzeteseiben azt ígérte, hogy e szériák nyomdokaiba kíván lépni mindezt megfűszerezve egy jó adag neowestern életérzéssel. A kérdés már csak az: sikerült-e neki?
Shinichiro Watanabe hét év után ismét a rendezői székbe ült, hogy egy felettébb izgalmas és érdekes történetet mutathasson be a közönségnek. A Lazarus az utópisztikus világrend kényelmes légköréből egy csapásra világvége hangulatot varázsol. Felhangzik a „hetedik harsonaszó” és elindul hőseink versenyfutása az idővel.
2020-as debütálásuk után öt évvel a Netflix „szuperhősei” visszatérnek, hogy felvegyék a fonalat ott, ahol eldobták. A halhatatlan gárda tagjainak célja, hogy felkutassák régen elveszettnek hitt társukat, aki a semmiből hirtelen újra felbukkan, és szembe kell nézniük egy új ellenséggel is.
A Squid Game harmadik évada nem finomkodik: brutálisabb, sötétebb és nyomasztóbb, mint amit eddig láthattunk, mégis sikerül új érzelmi mélységeket felfedeznie. Miközben a halálos játékok visszatérnek, az alkotók ezúttal nemcsak a vérrel, hanem a karakterek múltjával, döntéseikkel és a bűntudattal is játszanak, gyakran fájdalmasan hatékonyan.
Tudjátok az a helyzet, hogy elég sok olyan alkotást nézek per olvasok, amelyek olykor bizony elgondolkodtatnak. Viszont a munkámból adódóan ezeket a gondolatokat sokszor meg is kell hogy fogalmazzam, így pedig lehetőségem van bizonyos dolgokról egy sokkal árnyaltabb és részletesebb képet alkotni, mint úgy általában tenném vagy tenné bárki. Hasonló a helyzet a mostani cikk alanyául szolgáló Predator: Gyilkosok gyilkosa című alkotással is, amire a cikk további részében egyszerűen csak GyGy-ként fogok hivatkozni. Ugyanis ez az alkotás egy olyan gondolatmenetet indított el bennem, amit bevallom elsőre nem hittem volna, hogy ez az alkotás fog majd megtenni.
A szebb napjain álomgyárként is emlegetett Hollywood sosem volt egy makulátlan csoda. Mindig is ott rejlett benne az a gonosz kapzsiság, ami minket embereket is nagyon könnyen el tud téríteni, hogy aztán ördögi tervét véghezvíve kéjes mosollyal az arcán learassa a babérokat. Vagy legalábbis pénzre váltsa amit lehet. Az egykor a szórakoztatóipar megkerülhetetlen Mekkájaként számon tartott Hollywood az elmúlt fél évtized során szinte a feje tetejére állt, amelynek néhány komolyabb visszhangot eleresztő mozzanata annyira abszurd volt, hogy azt nehéz volt kibírni röhögés nélkül.
Két évet kellett várni, míg az első után megérkezett a The Last of Us második évadja. A hét epizódból álló szezon pozitív pillanatai mellett számos negatívummal rendelkezik, mely elsősorban az alapműnek számító videojáték félreértelmezéséből és a félresikerült castingból ered. Pilot-kritikánk után most végre itt a teljes évadelemzés.
Emlékszik még valaki, miről szólt az 1977-es Csillagok háborúja? A kérdés költői persze, elvégre jószerint még azok is hallottak Darth Vaderről, a fénykardokról, a Halálcsillagról, vagy Leia elhíresült frizurájáról, akik egész életükben közelébe sem szagoltak a Star Wars világának. Kevesebben gondolnak viszont bele, hogy az eredeti film egy teljes, lekerekített történet volt, melyben sem az Uralkodó, sem a főszereplők közötti családi kapcsolatok nem kerültek említésre. A később személyesebbé váló trilógiában eleinte nagyobb hangsúly tevődött a monumentális, szürke, fasisztoid birodalmi gépezettel szemben álló maroknyi dzsungellakó gerillára, akik egy terrorista akció keretében elpusztították a Birodalom legnagyobb fegyverét (ezt mi sem jelzi jobban, minthogy a negyedik rész fő gonosza Tarkin kormányzó). Tony Gilroy az Andor két évadával a Star Warsnak ezt az aspektusát járatja csúcsra, és olyan magaslatokra tört, ahol ez a közel ötven éve íródó történet még nem járt.
Három év kihagyás után visszatért a Netflix díjnyertes animációs antológiája, a Love, Death & Robots. A legutóbbi évad óta eltelt időben a legtöbb streaming szolgáltató is felzárkózott, és kis túlzással már mindenkinek van egy hasonló koncepciójú sorozata (gondoljunk csak a Star Wars: Visions-re a Disney+-on, vagy a Secret Level-re és a The Boys: Diabolical-ra a Prime Video-n). Kérdés tehát, hogy tud-e még újat mutatni David Fincher és Tim Miller forradalmi animációs projektje?
Egy nehéz nap után, amikor az embernek az összes agysejtje belesajdult a hétköznapi mókuskerék monotonitásába nem is vágyunk másra csak valamire, ami agytorna nélkül kapcsol ki minket. Erre számos olyan popcorn-mozi van már, amin túl sokat nem kell agyalnunk. A Pusztítás tipikusan az a film, ami könnyen felejthető, de egy estét el lehet vele tölteni.
