Az animáció médiumának legtöbb rajongója valószínűleg egyetért abban, hogy az utóbbi évek egyik meghatározó sorozata a Primal volt Genndy Tartakovsky-tól. Az ősember és a dinó valószínűtlen párosának kalandjai a nézők mellett a kritikusokat is lenyűgözték, így a díjeső sem maradhatott el. A második évad drámai lezárása után viszont felmerült a kérdés, hogy merre tovább? Mi újat lehet még kihozni ebből a prehisztorikus hőseposzból?
Három évvel ezelőtt a Netflix véghez vitte a lehetetlent: nem egyszerűen elfogadható, hanem méltó élőszereplős adaptációt tudtak készíteni minden idők egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású mangájából, a One Piece-ből. Külön érdeme volt a sorozatnak, hogy nem csak a hardcore rajongóknak nyújtott szórakozást, hanem az olyan laikus nézőknek is, akik soha egyetlen oldalt sem olvastak el Oda Eiichiro remekművéből, vagy egy epizódot sem láttak az animéből. Most végre megérkezett a folytatás, így megtudhatjuk, hogy az első évad csak a véletlennek köszönhetően lett nagyszerű, vagy a készítők képesek voltak-e tartani a magas színvonalat?
Időről-időre előkerül Hollywoodban bolygónk földönkívüli erők általi megszállásának ötlete/témája. Ezt aztán alkotók ölthetik drámai formába, mint a mondjuk az Érkezés, vagy humorral megközelítve, mint a Támad a Mars, vagy a Kertvárosi Kommandó. Van aki a misztikumot, horrort választja, mint a Jelek, de talán sokan legtöbben, kőkemény háborús filmként szeretnék megmutatni ezt a témát, mint klasszikus Függetlenség napja, vagy a Föld Inváziója – Csata: Los Angeles. Cikkünk alanya, a Netflix legfrissebb filmje, a War Machine (Ismeretlen támadók)
Legyünk őszinték: A tűz és jég dala franchise látott már szebb napokat is. Az olvasók már gyakorlatilag feladták a reményt, hogy George R. R. Martin valaha befejezi a hatodik kötetet, a Trónok harca a célegyenesben hasalt el, amivel lerombolt mindent, amit az előző hét évadban felépített, a Sárkányok háza pedig mintha elveszítette volna az irányt a második évaddal. Ilyen közegben nem véletlen, hogy sokan minimum szkepticizmussal viszonyul egy újabb spinoffhoz. A Hét Királyság lovagja alapjául szolgáló „Dunk és Egg” kisregények alapvetően más irányt képviselnek, kérdés, hogy mindez elég lesz-e a nézők érdeklődésének fenntartásához? Spoilermentes kritikánkból kiderül.
2024-ben a Fallout sorozat egy atombomba erejével robbant be a köztudatba, és egy csapásra a legjobb videojáték-adaptációk közé került, amit egyaránt tudtak élvezni a laikusok és a játékok rajongói is. Az Amazon nem ült sokáig a babérokon, rögtön megrendelték a második évadot. De vajon sikerült-e Jonathan Nolannek és Lisa Joy-nak, szerencsejátékos szófordulattal élve, tizenkilencre lapot húzni és nyerni? Spoilermentes kritikánkból kiderül.
Nem rég ért véget a Prime Video-n a The Mighty Nein című új animációs sorozat, amely első ránézésre kísértetiesen hasonlít a The Legend of Vox Machina sorozatra. Nem véletlenül: mindkettő a Critical Role egyik Dungeons & Dragons kampányának animációs feldolgozása. A csapatnak egyébként volt egy harmadik nagy kampánya is (Bells Hells), ami tavaly februárban ért véget három és fél év után. Ki tudja, talán abból is lesz egyszer animáció. A kapcsolat azonban nem merül ki ennyiben. A The Mighty Nein ugyanabban a világban játszódik, mint a Vox Machina, nagyjából húsz évvel később. Ez persze jelenleg inkább érdekesség, mint valódi kapaszkodó, hiszen a Vox Machina története még messze nincs lezárva, azt majd az idén debütáló negyedik évad fogja végleg lezárni. Jó hír viszont, hogy az új sorozat teljesen önállóan is fogyasztható: kezdő nézőként semmi nem utal rá, hogy egy „rokonszériát” nézünk, egyetlen félmondatos utalást leszámítva.
Eljött a könnyes búcsú ideje. A Stranger Things (Különös dolgok, félmosoly) vitathatatlanul az elmúlt évtized olyan szériájává és szórakoztatóipari termékévé nőtte ki magát, amely hatását és népszerűségét tekintve olyan monstre intézményekkel vetekszik, mint a Csillagok háborúja, a Gyűrűk ura vagy a (még) rivális streaming-szolgáltató nagy fegyvere, a Trónok harca. Egy olyan korszak szüleménye, ahol a mozitermekben már elkezdődött egy visszavágyódási hullám az idealizált régi idők nagy hőseihez, a monitorokon történő tartalomfogyasztás pedig még az evolúció elején járt, aminek ez a sorozat lett az egyik nagy úttörője. Barátságos kisvárosi miliője, szerethető karakterei, rejtélyei, szörnyei, nosztalgiája (amire való alapozás a 2010-es évek közepén virágzott) és legfőképpen hatalmas szíve olyan varázslatos egyveleget alkottak, melyek több generáció figyelmét szegezték a képernyőre egy évtizeden keresztül. És, ha voltak is kétségek ezzel kapcsolatban, a sorozatnak ezt a hatalmas szívet a fináléra is sikerült megőríznie.
Szirmai Marcell, azaz Pogány Induló zenéjével még egyetemi éveim alatt találkoztam először, 2022 elején, akkor talán még egyszerűen csak Kistetű volt. Ezekben az években talált meg igazán a hazai hiphop: egy olyan időszakban, amikor a műfaj látványosan újraformálta önmagát, és egyre több fiatal hang jelent meg a színen. Engem azonban elsősorban az új hullám mozgatott meg. Soha nem alakult ki igazán közeli viszonyom az Akkezdet Phiai vagy Mikee Mykanic által képviselt, klasszikusabb rapkultúrával, sokkal inkább az OTL világa állt közel hozzám.
Éppen ezért különösen váratlan élmény volt, amikor ’22 szép tavaszán arra eszméltem, hogy egy füstös kollégiumi szobában ülünk, és bólogatunk a Zártosztály ütemeire. Egy olyan zenére, amelyről korábban azt gondoltam, hogy távol áll tőlem, miközben folyamatosan az járt a fejemben, hogy mekkora ereje van annak, amit ez a tizenhat éves szegedi kiscsávó csinál. Majd azon kaptam magam, hogy egy országot bolondít bele a műfajba ez a srác.
Egy epizód maradt vissza a Netflix ősidök óta legmeghatározóbb sorozatából: az újév első napján elbúcsúzunk Hawkins városától, és attól a megannyi szerethető karaktertől, akit megismertünk az elmúlt évtizedben. A karácsonykor megjelenő három epizóddal együtt már körvonalazódik a mindent eldöntő végkifejlet Vecna (Jamie Campbell Bower) és Tiziék (Millie Bobby Brown) egyre terebélyesedő csapata között. Ezért ez a cikk is abban a szellemben íródik, hogy pár nappal később egyes megállapításai már elavultak lesznek, a sorozat végső mérlegét még nem lehet megvonni. Az 5-7. részek azonban finoman fogalmazva megosztották a rajongókat és kritikusokat egyaránt, így a sorozatzáró finálé iránti izgatott várakozásba egy jó adag aggódás is vegyült.
Rian Johnson bűnügyi műfajhoz fűződő viszonya olyan már, mint a diszfunkcionális házasság klasszikus tankönyvi példája: a kezdetek kezdetén a felek remekül megvoltak a másikkal, kiválóan kiegészítették egymást, közös tapasztalataikból rengeteget tanultak önmagukról és a párjukról. Az idő előrehaladtával a fásultság jelei viszont akarva-akaratlanul megmutatkoztak, potenciális szeretők kerültek a képbe és ami a legijesztőbb, lelkük mélyén mindkettőjüknek világossá vált, hogy lassan ideje lenne elengedni a másik kezét. Valamiért azonban mégis ragaszkodnak a másikhoz és ennek a makacssággal párosuló elernyedésnek az egyik leglátványosabb példája a Tőrbe ejtve univerzum harmadik krimije, az Ébredj fel, halott ember.
