2024-ben a Fallout sorozat egy atombomba erejével robbant be a köztudatba, és egy csapásra a legjobb videojáték-adaptációk közé került, amit egyaránt tudtak élvezni a laikusok és a játékok rajongói is. Az Amazon nem ült sokáig a babérokon, rögtön megrendelték a második évadot. De vajon sikerült-e Jonathan Nolannek és Lisa Joy-nak, szerencsejátékos szófordulattal élve, tizenkilencre lapot húzni és nyerni? Spoilermentes kritikánkból kiderül.
Nem rég ért véget a Prime Video-n a The Mighty Nein című új animációs sorozat, amely első ránézésre kísértetiesen hasonlít a The Legend of Vox Machina sorozatra. Nem véletlenül: mindkettő a Critical Role egyik Dungeons & Dragons kampányának animációs feldolgozása. A csapatnak egyébként volt egy harmadik nagy kampánya is (Bells Hells), ami tavaly februárban ért véget három és fél év után. Ki tudja, talán abból is lesz egyszer animáció. A kapcsolat azonban nem merül ki ennyiben. A The Mighty Nein ugyanabban a világban játszódik, mint a Vox Machina, nagyjából húsz évvel később. Ez persze jelenleg inkább érdekesség, mint valódi kapaszkodó, hiszen a Vox Machina története még messze nincs lezárva, azt majd az idén debütáló negyedik évad fogja végleg lezárni. Jó hír viszont, hogy az új sorozat teljesen önállóan is fogyasztható: kezdő nézőként semmi nem utal rá, hogy egy „rokonszériát” nézünk, egyetlen félmondatos utalást leszámítva.
Eljött a könnyes búcsú ideje. A Stranger Things (Különös dolgok, félmosoly) vitathatatlanul az elmúlt évtized olyan szériájává és szórakoztatóipari termékévé nőtte ki magát, amely hatását és népszerűségét tekintve olyan monstre intézményekkel vetekszik, mint a Csillagok háborúja, a Gyűrűk ura vagy a (még) rivális streaming-szolgáltató nagy fegyvere, a Trónok harca. Egy olyan korszak szüleménye, ahol a mozitermekben már elkezdődött egy visszavágyódási hullám az idealizált régi idők nagy hőseihez, a monitorokon történő tartalomfogyasztás pedig még az evolúció elején járt, aminek ez a sorozat lett az egyik nagy úttörője. Barátságos kisvárosi miliője, szerethető karakterei, rejtélyei, szörnyei, nosztalgiája (amire való alapozás a 2010-es évek közepén virágzott) és legfőképpen hatalmas szíve olyan varázslatos egyveleget alkottak, melyek több generáció figyelmét szegezték a képernyőre egy évtizeden keresztül. És, ha voltak is kétségek ezzel kapcsolatban, a sorozatnak ezt a hatalmas szívet a fináléra is sikerült megőríznie.
Szirmai Marcell, azaz Pogány Induló zenéjével még egyetemi éveim alatt találkoztam először, 2022 elején, akkor talán még egyszerűen csak Kistetű volt. Ezekben az években talált meg igazán a hazai hiphop: egy olyan időszakban, amikor a műfaj látványosan újraformálta önmagát, és egyre több fiatal hang jelent meg a színen. Engem azonban elsősorban az új hullám mozgatott meg. Soha nem alakult ki igazán közeli viszonyom az Akkezdet Phiai vagy Mikee Mykanic által képviselt, klasszikusabb rapkultúrával, sokkal inkább az OTL világa állt közel hozzám.
Éppen ezért különösen váratlan élmény volt, amikor ’22 szép tavaszán arra eszméltem, hogy egy füstös kollégiumi szobában ülünk, és bólogatunk a Zártosztály ütemeire. Egy olyan zenére, amelyről korábban azt gondoltam, hogy távol áll tőlem, miközben folyamatosan az járt a fejemben, hogy mekkora ereje van annak, amit ez a tizenhat éves szegedi kiscsávó csinál. Majd azon kaptam magam, hogy egy országot bolondít bele a műfajba ez a srác.
Egy epizód maradt vissza a Netflix ősidök óta legmeghatározóbb sorozatából: az újév első napján elbúcsúzunk Hawkins városától, és attól a megannyi szerethető karaktertől, akit megismertünk az elmúlt évtizedben. A karácsonykor megjelenő három epizóddal együtt már körvonalazódik a mindent eldöntő végkifejlet Vecna (Jamie Campbell Bower) és Tiziék (Millie Bobby Brown) egyre terebélyesedő csapata között. Ezért ez a cikk is abban a szellemben íródik, hogy pár nappal később egyes megállapításai már elavultak lesznek, a sorozat végső mérlegét még nem lehet megvonni. Az 5-7. részek azonban finoman fogalmazva megosztották a rajongókat és kritikusokat egyaránt, így a sorozatzáró finálé iránti izgatott várakozásba egy jó adag aggódás is vegyült.
Rian Johnson bűnügyi műfajhoz fűződő viszonya olyan már, mint a diszfunkcionális házasság klasszikus tankönyvi példája: a kezdetek kezdetén a felek remekül megvoltak a másikkal, kiválóan kiegészítették egymást, közös tapasztalataikból rengeteget tanultak önmagukról és a párjukról. Az idő előrehaladtával a fásultság jelei viszont akarva-akaratlanul megmutatkoztak, potenciális szeretők kerültek a képbe és ami a legijesztőbb, lelkük mélyén mindkettőjüknek világossá vált, hogy lassan ideje lenne elengedni a másik kezét. Valamiért azonban mégis ragaszkodnak a másikhoz és ennek a makacssággal párosuló elernyedésnek az egyik leglátványosabb példája a Tőrbe ejtve univerzum harmadik krimije, az Ébredj fel, halott ember.
Kevés horrorregény mondhatja el magáról, hogy egyszerre vált generációk meghatározó olvasmányává és lett a popkultúra megkerülhetetlen része, márpedig Stephen King AZ című műve pontosan ilyen. A történet nem pusztán egy gyerekeket faló szörny miatt vált klasszikussá, hanem azért, mert a gyerekkori félelmeket, a felnövés traumáit és a közösségi hallgatás mérgező mechanizmusait egyetlen egy történetté gyúrta össze. Ennek a mitológiának az arca pedig maga Pennywise lett: a bohóc, aki nemcsak ijeszt, hanem kifordítja a biztonság illúzióját, és emlékeztet rá, hogy a valódi horror gyakran ott lakik, ahol nem akarunk tudomást venni róla.
Közel három év telt el a Netflix vitathatatlan zászlóshajójának, a Stranger Thingsnek (a magyar nevet nem használja senki) negyedik évada óta. A Duffer-testvérek sorozata nagyjából egybeesik a streaming-szolgáltató felfutásával, és nagyban hozzájárult a Netflix népszerűségéhez. Tökéletesen érthető tehát, hogy tőlük szinte kuriózumnak számító módon jutott el a sorozat egészen az ötödik évadig, sőt, a végkifejletig, ami már tényleg a sci-fi kategóriába sorolandó Netflixes mércével mérve. Ahogy az is érthető, hogy nem bírják elengedni a világot, és már terítéken van egy spin-off sorozat is. De ennyire ne szaladjunk előre, hiszen az utolsó évad első fele már itt is van a hosszas várakozás után. A családok újra a televízió köré gyűlhetnek, együtt, vidámságban és békességben!
Közel két év telt el azóta, hogy Charlie és bűnös bandája megmentette a Poklot Ádám hadseregétől. Sir Pentious feláldozta magát és angyallá vált, Ádám meghalt, a Hotelt pedig romjaiból újjáépítették. Felmerül a kérdés: hova tovább innen? Boldog befejezés, mindenki számára elérhető megváltás, és a bűnösök sorra a mennybe jutnak? Sajnos a helyzet közel sem ilyen egyszerű — ami számunkra tulajdonképpen jó hír, hiszen így tovább követhetjük kedvenc pokolfajzataink ördögi históriáját. A második évadban a tét magasabb, a politikai játszmák sötétebbek, és Pokol erőviszonyai jóval ingatagabbak, mint azt a nagy finálé után gondolnánk. Az A24 pedig egyértelműen arra törekedett, hogy a folytatás ne csupán továbbvigye a történetet, hanem mélyítse is a világot és a karaktereket. Hogy ez mennyire sikerült, és miként építkezik tovább a sorozat az első évad örökségéből, az kritikámból kiderül.
Mary Shelley 1818-as regénye, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz nem csak a gótikus horrorirodalom egyik igazi remekműve, hanem a legelső science-fiction regény is, a világirodalom kánonjában betöltött szerepe vitathatatlan. Nem meglepő hát, hogy egészen a némafilmekig nyúlik vissza a Frankenstein-adaptációk listája, és joggal hihetjük azt, hogy erről a szörnyetegről már minden létező bőrt lenyúztak. De amikor egy olyan rendező, mint Guillermo del Toro vállalkozik rá, hogy újra elmesélje ezt a történetet, arra nem lehet nem odafigyelni. A premier előtt kiadott képek és előzetesek is azt sugallták, hogy ez is egy olyan tökéletes kombináció lesz, mint Robert Eggers és a Nosferatu párosítása. Kritikánkból kiderül, hogy megelőlegezett volt-e a horrorrajongók bizalma, vagy a mexikói rendező kezd már belefáradni a gótikus rémtörténetekbe?
