Képregény

Come Prima – Érzelmi road trip képkockákban

Nem akarom azzal a rettentően elcsépelt, de olykor nagyon is valóságos frázissal kezdeni a cikket, hogy vannak még olyan emberek, akik szerint a képregény gyerekeknek való. Úgy gondolom és remélem, hogy ha van ilyen ember, akkor kihaló félben lévő faj, és valószínűleg aki így gondolkozik, az nem olvassa ezt az írást. Pedig a Come Prima pontosan olyan képregény, ami kizárólag felnőtteknek való.

cp1.jpg

A képregény alaptörténete a következő: Franciaország egy szegletében felbukkan Giovanni, hogy rávegye testvérét, tartson vele haza Olaszországba, mert az volt apjuk utolsó kívánsága. Így a két testvér elindul a kis rozoga autójukon az 1960-as évek Európájában, hogy hazaérjenek és közben egyre több családi sérelmet, titkot és elfeledett emléket hozzanak felszínre.

Erről a sztoriról nagyon nehéz írni, mert annyi mindent lehetne, és annyi mindent nem érdemes. Vannak dolgok, amiket olvasva ért meg az ember igazán. A Come Prima történetében nincsenek szuperhősök, nincsenek űrhajók és misztikus lények, csak két egymástól eltávolodott testvér, akik súlyos érzelmi terheket hordanak magukban, és kénytelenek ezekkel szembesülni, mert össze vannak zárva egy apró autó, apró utasterében. A történetnek azon pontjai erősek igazán, ahol olvasóként találkozhatunk olyan pillanatokkal, amik rettentően súlyosak és ismerősek lehetnek számunkra, vagy csak a hangulat letaglózó erejével bírnak, mint mikor a hirtelen felbukkant Giovannit erőteljesen leteremti Fabio, hogy mit akar tőle, és ő csak szó nélkül előhúzza az apjuk urnáját a szatyorból, és áll a sötétedő francia utcán szótlanul.

cp3.jpg

A sztori egyébként sok visszaemlékezéssel operál, amik nem elmesélik a múltat, csak felvillantanak belőle érzéseket, képeket. Az egész képregény vizualitása nagyon filmesnek hat, és rettentő sokat játszik a tájjal, a hangulattal. A helyszínek gyakran annyira erősek, hogy olvasóként olyan érzése van az embernek, hogy ott jár, ahol a szereplők, mindegy hogy egy utcai lámpát látunk vagy Olaszország dombjait. A gyakran egész oldalt betöltő tájképek, vagy az apró képkockákat uraló utcák és házak olyan mesteri alapot teremtenek a hangulatnak, amiből képtelenség szabadulni. A rajzok egyébként gyakran rajzfilmszerűek, ami furcsa abból a szempontból, hogy a történet komolyságát tekintve rettentően harmonikusan járnak kéz a kézben. Nehéz mást mondani rá, mint hogy gyönyörű.

cp2.jpg

Ahogy a két férfi fokozatosan, kilométerenként halad vissza szülőhelyére, úgy haladnak vissza a múltba is, és mi egyre többet és többet tudunk meg arról, mi vert éket Fabio és családja közé. Ha bárki is hiányolná a képregényekből a karakterizálást, akkor itt nem fog csalódni, ugyanis nagyon életszerű, nagyon részletesen kidolgozott életutakat kapunk. A képi világ rajzfilmszerűsége ellenére a mozdulatok, pozíciók és arckifejezések annyi mindent elárulnak a szereplőkről, hogy nem tudjuk nem megszeretni őket.

Az egész képregény egy road trip, és az érzelmekre hat. A történet végére az ember kénytelen rádöbbenni arra a keserédes igazságra, amit én nem írhatok le ide, mert mindenkinek minden történet teljesen mást mond, és ez így van a Come Prima esetében is. Egy viszont biztos, hogy ez a képregény kihagyhatatlan, nem csak azoknak, akik úgy gondolják, hogy a műfajjal csak gyermeteg meséket lehet elmondani, hanem azoknak is, akik szeretnének részt venni egy olyan utazáson, ami az érzelmekre hat.

cp4.jpg