Jordan Peele azok közé az elsőfilmes rendezők közé tartozott, akik rögtön tekintélyes rajongótábort építettek maguk köré, és azóta is széleskörű érdeklődés övezi öket, amikor egy újabb premierrel jelentkeznek. 2017-ben a Tűnj el! a kritikai babérokat is learatta, és Peele helyet követelt magának a horror megreformálóinak panteonjában, olyan szintén berobbanó rendezők mellett, mint Ari Aster és Robert Eggers. Ezekre az újhullámos horrorokra általánosságban jellemző a mesteri feszültségteremtés, a horrorklisék jól bejáratott eszköztárának mellőzése, a felszín alatt meghúzódó emberi drámák és erős társadalomkritikai vonulat, valamint a zsánerekkel való játszadozás. A Tűnj el! és a Mi is olyan filmek, amik sokáig hosszas elemzések és viták tárgyai voltak, és többszöri visszanézésre is tartogathatnak mindaddig rejtve maradt utalást, vagy egy azidáig fel nem ismert értelmezést és jelentésréteget.

Nem csoda hát, hogy Peele legújabb filmjének, a Nemnek már az előzetesét is sokan izgatottan várták, hogy azt ízekre szedhessék és teóriákat gyárthassanak róla. Ennélfogva ezúton is meg szeretném ragadni az alkalmat arra, hogy azt tanácsoljam, ne nézzetek meg egy előzetest sem, ha még idáig nem tettétek! Sajnos indokolatlanul sokat elárul az egyébként messzemenőkig egyszerű történetről. Mert, hogy ez a helyzet: a Nemtől senki se várjon nagy fordulatokat, amik a cselekmény addigi folyását rögtön más megvilágításba helyezik. Ez a film tényleg az, aminek elsőre tűnik, magyarán a bonyodalmat tényleg valami földönkívüli entitás okozza. Azt a nem túl nagy mértékű meglepetésfaktort, amit a Nem tartogat, a kiadott előzetesek rendesen amortizálják.

Érdemes tehát nem a rendező korábbi filmjeiből kiindulni és elvárásokat megfogalmazni a film megnézésekor, hanem önmagában meglátni annak értékeit. Ahogyan Jordan Peele és a korai időszakában alkotó M. Night Shyamalan között meg lehet találni a párhuzamokat (mindkét rendező filmjei többek annál, mint amit elsőre megmutatnak magukból, gazdag szimbólumrendszerrel dolgoznak, csak utóbbit inkább a thrillerek foglalkoztatják, mint a horrorok), úgy Shyamalan Jelekje és a Nem is csak a felszínen ufós mozi, a szetting egyrészről egy eszköz arra, hogy a rendező bizonyos egyetemes tanulságokat megfogalmazzon, vagy Peele esetében kidomborítsa a tőle megszokott társadalomkritikus vonulatot, ami itt elsősorban a konzumerizmus , a technológia és a szórakoztatóipar, valamint a természetes és mesterséges körül forog.

A Nem esetében került eddig a legtávolabb a hagyományos horrortól – a film inkább sci-fi thrillerként működik. A direktor bevallottan olyan filmekből inspirálódott, mint A cápa vagy a Jurassic Park. A film a idegent övező misztikum feloldásáig sikeresen fenn is tartja a feszültséget, és van egy körömrágós csúcsjelenete, de amint elkezd nyílt lapokkal játszani, már korántsem annyira izgalmas és feszült az atmoszféra. Sokak számára a lassú tempó miatt túlnyújtottnak hathat és képes unalomba fulladni. Mégis, sikerült olyan környezetben elhelyezni a történetet, ami megágyaz a különös és hátborzongató érzésnek, az ismeretlentől való félelemnek, ami nézés közben hatalmába kerít, és amihez (ingyenreklám következik) a hatalmas IMAX vászon kép- és hangminősége is hozzáteszi a magáét. A rendezőnek már a korábbi filmjeiben is erőssége volt a természetes és épített környezet általi atmoszférateremtés, és most is kifogástalan. Gondolok itt a kaliforniai kopár, gyér növényzetű dombokra és völgyekre, a tágas terekre, ahol a különféle bizarr, lidérces hangok is sokkal gyorsabban terjednek, és ahol nehéz a szabadban leselkedő veszély elől menedéket találni.

Peele jobban használta egy jó horror-thrillerhez elengedhetetlen filmes eszközöket (és meg kell említeni Hoyte van Hoytema operatőr fenomenális munkáját, tényleg nagyszerűen néz ki a film), mint amennyire töblettartalommal akarta megtölteni a filmjét, (legalábbis a Nem esetében) ami egy cseppet szájbarágósra és elcsépeltre sikerült, és több ízben lehet azt érezni, hogy egy jelenet csak azért nem lett a vágóolló martaléka, hogy kiszolgálja azt a narratívát, ami a Nagy Mondanivaló megértését szolgálja és kilóg a film szövetéből. Ez lényegében Steven Yeun egész mellékszálára igaz. Ha már színészek: rájuk nem lehet panasz, Daniel Kaluuya megfontolt és visszafogott játékával hozta azt a szintet, amit tőle megszokhattunk és elvárhatunk, a komfortzónájából nem kellett kilépnie, már ami az eljátszandó szerepet illeti.

Ami pedig a rendezőt: Jordan Peele azt nyilatkozta, hogy az elkövetkezendő időszakot filmnézéssel szeretné tölteni, hogy újra megjöjjön az ihlet a követlező rendezéséhez, és szerintem jól is teszi, hogy nem veti bele magát rögtön a következő projektbe. A harmadik-negyedik film sok esetben vízválasztó egy rendező karrierjében, ekkor ugyanis már kezd eldőlni, hogy képes-e a megújulásra, vagy minden ötletet és kreativitást kiadott magából, ami benne lakozott. Peele a mai Hollywood egyik legautentikusabb rendezője, ezért reméljük nem jut arra a sorsra, mint a korábban említett Shyamalan, aki azóta is szerzői filmeket készít, de jóval alacsonyabb színvonalon, mint korai időszakában, vagy például Guy Ritchie, aki rendezői arcélét teljesen elvesztve belesimult a hollywoodi iparosok közé.

Ettől szerencsére még annyira nem kell félni, a Nem magán viseli rendezője stílusjegyeit, akkor is, hogyha ez egyszerűsége miatt különbözik attól, mint amit megszokhattunk – és ez nagyban összefügg ellenlábasának jellegével. A Nem a leggyengébb a Tűnj el! és a Mi triászából, de ez többet mond el a másik két filmről, ugyanis Jordan Peele harmadik filmje is egy élmény, ahol a korábbiaknál jobban indokolt a mozivászon a lehengerlő látványvilága miatt.