Túl az évtized felén már el lehet azon gondolkozni, hogy mik a filmes világ jelenlegi trendjei – kedvelt témái, attitűdje a körülöttünk elterülő valósághoz. Sajnos nem egy megosztó álláspont, hogy a valóságunk nem éppen szívderítő. A 2020-as évekre berúgta az ajtót egy világjárvány, hogy aztán háborúkkal, mészárlásokkal, gazdasági és természeti válságokkal folytatódjon, melyeknek még koránt sincs vége, és nem is igazán látjuk még a kiutat, inkább az alagút közepe felé tartunk. Ettől nem független, hogy megfigyelhető egy kivirágzása a korszakra reflektáló társadalom- és rendszerkritikus műveknek az utóbbi esztendőkben. Az, hogy ki, mikor, hogyan és milyen aspektusához „szól hozzá” a válságnak, izgalmas téma, ami kitenne egy külön elemzést. A tavalyi felhozatalból például Lánthimosz Bugoniáját, Aster Eddingtonját és Pak Cshanuk Nincs más választását is idesorolnám. Alejandro González Inarritu és Tom Cruise filmje, a Digger is véleményem szerint ebbe a trendbe illeszkedik.

Inarritu nevével régen találkozhattak a moziba járók, holott a 2010-es évek közepének egy legünnepeltebb rendezője volt a tengerentúlon (hozzátéve, hogy az előtte lévő évtized termékenyebb volt és a mexikói rendező nem egy akkori filmje vált klasszikussá azóta). A Birdmannel rátette a koronát a saját fejére, a 2015-os díjszezon legnagyobb nyerteseként: a film bezsebelhette az Akadémiától a legjobb filmnek, legjobb rendezőnek, legjobb eredeti forgatókönyvnek, legjobb operatőrnek járó szobrocskát is további öt jelölés mellett (Michael Keaton pedig egy Golden Globe-bal gazdagodhatott). A következő évben A visszatérővel duplázni tudott, mindössze harmadikkként a történelemben, de ami még fontosabb, ez a film eredményezte Leonardo DiCaprio első és egyetlen Oscarját (számtalan olyan alakítást követően, melyekre ma is többen emlékeznek).

A mögöttünk hagyott egy évtizedben viszont egy filmje sem került a mozik képernyőire, szóval itt volt már az ideje, hogy az éra második legismertebb mexikói rendezője visszaszálljon a ringbe. Inarritu saját elmondása szerint a Digger egy régóta dédelgetett-érlelgetett projekt volt, aminek az ötlete éppen A visszatérő forgatása alatt született meg a fejében. Cruise-zal először 2017-18 környékén találkozott, amikor is először vetette fel neki a filmje ötletét. A veterán színész állítólag rajongója volt Inarritu művészetének. Talán már kijelenthető, hogy Hollywood egyik legnagyobb sztárjának leáldozóban van a csillaga – az utolsó Mission Impossible mozi bevételi és kritikai bukás volt egyszerre, és még Tom Cruise sem képes legyőzni az öregedés (kiöregedés) jelentette akadályokat. Talán valamennyire ő is belátta, hogy Ethan Hunt történetével végleg lezárult egy hosszú és dicsőséges éra, és szükséges lesz megújulnia, és visszanyúlni a gyökerekhez. Ma már kevesen emlékeznek, de Cruise igazi színész, méghozzá elég tehetséges, akinek a 80-as, 90-es években több kiemelkedő alakítása volt – elég a Tágra zárt szemekre, a Magnóliára vagy a Született július negyedikénre gondolni. Elmondása szerint izgalmas kihívásnak tekintette a milliárdos Digger Rockwell szerepét.

A történet elég egyszerű alapokon áll: adott Digger, egy dúsgazdag, amerikai olajmágnás, aki a sarki jég olvadását kihasználva Grönlandon kezdett el a vállalatával fúrásba. Egy széles gesztusokkal operáló, felismerhetetlensékig maszkírozott, texasi akcentussal karattyoló, türhő alakról van szó, a műveletlen amerikai milliárdos archetípusáról, akinek karikatúra-szerű alakjába bele van sűrítve minden, amiért megvetendő a jelenlegi, embert és természetet kizsákmányoló világrendszer. Nem véletlen, hogy a leplezetlenül otromba „Digger” nevet kapta Inarritutól. Van neki egy felesége is (Sandra Hüller), akivel kapcsolatban az a humorforrás, hogy egy greentech-céget vezet; és van egy közel 40 éves macskája, akiben jószerével annyi élet maradt, mint egy zombiban. Ez egyébként az egyik legviccesebb gag a filmben, ahogy az élőn és élettelenen átgázoló pénzember hogyan veti be minden pénzét és befolyását, hogy a macskája életét végtelenségig elhúzza. Digger a többi milliárdoshoz hasonlóan hozzászokott, hogy a vagyonával minden problémát és akadályt elháríthat maga előtt. Azzal azonban nem számolt, hogy saját hanyagságából kifolyólag egy robbanás történik a grönlandi telephelyén, aminek köszönhetően egy hatalmas jéghegy indul meg Európa felé.

Diggerrel karöltve az amerikai elnök (John Goodman), a nemzetközi politika szereplői és a tudósok megoldást keresnek, miközben Digger a saját szerepét is igyekszik újraírni: a pusztítás előidézőjéből az emberiség megmentőjévé akar válni. Küldetése során üzleti érdekeit, önmagáról alkotott képét és a tudományos figyelmeztetéseket próbálja (sikertelenül) összeegyeztetni. Közben a fülét rágó környezeti szakembereket is próbálja leszerelni, gyújtó hangú beszédekkel próbálja meg még jobban maga ellen hergelni a felháborodott európaiakat, és mindenekelőtt életben tartani a félholt macskáját. Ahogyan a trailerekből is egyértelműen leszűrhető, maga a film egy szatíra, fekete komédia ötleteként született és valósult is meg, ettől az elképzelésétől Inarritu sosem állt el. Különös, hogy miközben a mozitermek falain kívül a klímapánik tetőfokára hág, és tehetséges szerzői filmesek révén már oda is beszüremkedett, mégis ódzkodnak a komolyabb hangvételtől. Érdekes kérdés, hogy ennek mi lehet az oka. Talán egy „tanmese” túl kioktató vagy pánikkeltő lenne? Vagy a helyzetünk annyira abszurd, hogy csak humorral lehet azt feldogozni saját magunk számára?

Az mindenesetre elmondható, hogy végignézve az elmúlt évek rendszerkritikus műveit, a Digger semennyire nem emelkedik ki közülük, sőt. Kettős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, mivel nagy hibái mellé ügyes és elgondolkodtató húzások társulnak. A film fő humorforrása az, hogy az elit ostoba, felkészületlen és ignoráns a valós problémákra. Cruise és Goodman karaktere sem rétegzettebb egy egyszerű karikatúránál: íme, A milliárdos és íme, A politikus figurája. Ami Tom Cruise-t illeti, nem ez a film fog új direkciót szabni a karrierjének, igaz, a szkript nem is teszi lehetővé számára, hogy emlékezetes alakítást nyújtson. Goodman sajnos nagyon rossz, érezhető, hogy Inarritunak nem az az erőssége, hogy humorral operáljon (habár a Birdman szórakoztató film volt, mégiscsak elsősorban egy dráma). A többiekről meg sajnos semmit nem lehet elmondani, mert Hülleréknek szinte semmilyen lapot nem osztott a forgatókönyv. Jellemük teljesen kidolgozatlan és marginális marad a játékidő alatt.

Az első harmad zavarba ejtően harsány, már-már burleszkre hajazó bohózat, ahol a férfi karakterek hangosan ordibálnak, grimaszolnak és durrogtatják az elitistábbnál nőgyűlölőbb szövegeket. Össze is ráncoltam a szemöldökömet, mert egy ilyen kaliberű rendezőről nem számítottam erre a sekélyes, felszínes megközelítésre. Összehasonlítva az általam korábban említett kortárs művekkel, a Digger mintha a maga megállapításaival és helyzetkomikumaival mintha késett volna legalább egy évtizedet. Egyszerűen a politikus és a pénzember archetípus túl megúszós, túl kényelmes célpontjai a kritikának. És könnyen azt a hatást érheti el, hogy valójában nem a rendszer fogaskerekei termelik ki ezeket a figurákat, hanem szimplán túl flúgosak ahhoz, hogy ne csesszenek el mindent.

Azonban az alaphelyzet nem ennyire egyszerű, mint ahogy az előzetesek bemutatják, ugyanis a film első felében történik egy fordulat, ami más megvilágításba helyezi az addigi történéseket, és megvilágítja, hogy mi is az a történet, ami itt valójában el van mesélve. Másokkal ellentetben ebből nem szeretnék lelőni semmit, szerintem mindenki a legjobban teszi, ha a konkrét cselekményelemeket nem tudva nézi meg a Diggert, és maga leplezi le azt, amit az előzetes sem akart megmutatni. Ha hasonlítanom kéne valamihez a film lényegi tanulságát, akkor a Ne nézz fel!-t tudnám felhozni párhuzamként. Rávilágít, hogy a kapitalista rendszer a saját maga okozta válságokban egy folyamatosan mélyülő válságot okoz azzal, hogy a saját profitlogikája alapján próbálja megoldani azokat.

És egyúttal figyelmeztet arra, hogy hiába lesz minden sokkal rosszabb, még nagyon sokáig el tud evickélni rendszer a langyos állóvízben radikális változások nélkül. Elvégre az egyik legveszélyesebb tulajdonsága, hogy hatékonyan tudja bekebelezni a saját kritikáját. Minden film, könyv, beszéd, akármilyen kifejezésmódja a gondolatainknak árucikké tehető, még azok is, melyeket a rendszert lebontó kalapácsnak szánták. És felmerül az a kérdés is, hogy mire jutunk azzal, ha kinevetjük azokat, akik a vesztünkbe vezetnek? A felismerésből lesz-e cselekvés, vagy a mozijeggyel együtt megvásároljuk saját felmentésünket is? Ez érdemi dilemma, különösen egy drága hollywoodi produkció esetében. A film saját megszólalásának feltételeit is kénytelen mérlegelni, az önvizsgálat viszont nem ad automatikusan felmentést a dramaturgiai bizonytalanságokra. Attól, hogy egy mű szóvá teszi saját lehetséges hiányosságait, azok még nem oldódnak meg. A Digger legkellemetlenebb kérdése az, mi történik azután, hogy kinevettük a világ urait (nagyon jó kis metapoén vár a stáblista végén, érdemes végigülni). Hazamegyünk, nézők, kritikusok, mozigépészek, producerek, színészek… és mintha mi sem történt volna, folytatjuk ugyanazt az életet, amelynek feltételeit milliárdosok alakítják, megszokott kényelmét pedig mi is féltjük?