Húúúú, hát ilyesmire is már régen volt példa. Mármint arra, hogy valami olyan alkotásba botlok, aminél úgy érzem, hogy meg kell kapnia a tabumentes jelzőt. Ezt a megnevezést általában olyan alkotásoknál használom, legyen az film, sorozat vagy könyv, amik olyan érzékeny dolgokról szólnak, amelyek egyesek számára felkavaróak, vagy akár egyenesen visszataszítóak, és emiatt én magam is úgy dolgozom fel azt az adott dolgot, hogy az egyesek számára visszatetsző lehet. Persze ha nagyon akarnám, akkor akár finomkodva is megtudnám fogalmazni ezeket az írásokat. Sőt, igazából semmi sem kötelez rá, hogy ne használjak trágár és durva kifejezéseket egy adott cikkben. Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy az a korrekt, ha ezt valaki előre jelzi, hogy a közönség tudja mire számítson. Márpedig bevallom soha eddig nem éreztem nagyobb szükségét annak, hogy megkötések nélkül beszéljek valamiről, mint ennek a könyvek a kapcsán.

(Rendhagyó módon ebben a cikkben képek helyett az adott részek, most hozzájuk passzoló zenével vannak elválasztva.)

Bizonyára sokan találkoztatok már azzal a kifejezéssel, hogy dark romance. Ez egy viszonylag újfajta kategória a romantikus, vagy még inkább erotikus irodalmon belül, amiben az egyik vagy több szereplő különösen erőszakos módon viselkedik a szíve, vagy még inkább a genitáliája választottjával. De így konkrétan a bűncselekmény szintén zaklatja, és erőszakosan viselkedik a másikkal, sőt, sokszor még meg is erőszakolja őt. Ez persze számos olyan kényes kérdést vet fel mind a közönség, mind pedig az alkotók irányába, amit az eddigi tapasztalataim szerint rendre igyekeznek nem megválaszolni. Vagy pedig ilyen-olyan módon elterelni a dolgot, valami elbaszott ideológiai háttér mögé bújtatva az egészet.

Habár az is igaz, hogy sok olyan műfaji megnevezés csak is azért jön létre, mert az adott alkotó vagy kiadó így akarja felkelteni a közönség figyelmét. Számomra az egyik ilyen legfurább műfaji megnevezés, amit hallottam az a botanikus horror volt, aminél bevallom konkrétan a mai napig nem tudom, hogy miről is szólhat. Mivel a mostani lakóhelyem körül elég sok a növény, így félek utánanézni, mert lehet hogy még a végén kedvem támadna elkötözni valami sivatag közepére. Na de akkor vissza is a dark romance műfajához.

Abból amiket innen-onnan hallottam, számomra a dark romance is azok közé az műfajok közé tartozik, amiket én személy szerint csak úgy nevezek, hogy maszturbációs fantazmagóriák. Ilyen alkotás például a 365 nap, is vagy éppenséggel az oldalon korábban már bemutatott Lloyd című könyv is. Ezeknek az alkotásoknak, mármint a maszturbációs fantazmagóriáknak a közös jellemzője, hogy többségében véve nők írják, szinte mindig magukról mintázzák a női főszereplőket, valamint E/1-es elbeszélési módban íródnak. Valamint az, hogy olyan szinten elrugaszkodottak a valóságtól, hogy az sok esetben képes kivetni az embert az adott alkotásból.

Félre értés ne essék, mert nem az a baj, hogyha egy fantazmagória eltér a valóságtól, hiszen ez a lényege. Sőt, személy szerint én úgy gondolom, hogy a fantázia egy teljesen szabad hely, ahol mindenki arról és úgy fantáziál, ahogyan csak akar. Azonban amikor valaki ezeket egy alkotás formájába önti, pláne hogyha még azért pénzt is kér, akkor igenis felelősséggel tartozik azért, hogy mit és hogyan fantáziál. Merthogy ahogyan azt a saját környezetemben is tapasztalom, nagyon is hatással van az adott személy életére, hogy milyen fantazmagóriákkal veszi körbe magát.

Persze tisztában vagyok vele, hogy a dark romance műveknek alapvetően nem én vagyok a célközönsége. Őszintén szólva sokáig nem is nagyon érdekelt ez az alkotások. VISZONT, történt egyszer, hogy a Facebook valamiért elkezdte nekem feldobálni egy bizonyos Emma ZR nevű magyar írónő posztjait, amikben többek között az akkor éppen újonnan megjelentnek számító, A Lidérc című könyvéről is volt szó. Egyébként, aki kicsit jobban utánanéz, az láthatja, hogy az írónőnek sok olyan megnyilvánulása van a közösségi médiában, amik… hát fogalmazzunk úgy, hogy hagynak némi kivetni valót maguk után. Azonban, mivel nem szeretnék sem személyeskedni, sem pedig elterelni a témát, így maradjunk inkább A Lidérc című könyvnél, amiről szintén van mit kibeszélni. Ugyanis bevallom annyiszor jött szembe velem erről a könyvről valamilyen poszt, hogy a végén már én is kíváncsi lettem rá, hogy milyen.

Őszintén szólva némileg gondban vagyok ennek az alkotásnak a bemutatásával, mivel technikai értelemben, vagyis a szerkezeti felépítését és az írásmódját tekintve, A Lidérc nem egy kifejezetten rossz könyv. Sőt, még akár azt is mondhatnám, hogy egy korrekt iparos munka. A probléma inkább a könyv tartalmával van, amire még egy, a dark romance alkotásokban nálam jóval jártasabb kolléga is azt mondta, hogy ezzel azért így vannak bajok. Természetesen amennyire lehet igyekszem majd kifejteni, hogy mi a probléma ezzel az alkotással. Emiatt pedig már most előre jelzem mindenkinek, hogy KURVÁRA SPOILEREZNI FOGOK, mert nem fogok kertelni, ezt a könyvet így ebben a formájában nem szabadott volna piacra engedni.

Habár általában nem szoktam kitérni erre, viszont itt most mégis megteszem. Ugyanis a könyv borítója valami kibaszott jól néz ki. Eleve kapott egy ilyen éldekorált megjelenést, ami miatt mondjuk kicsit drágább is mint az átlag, de szerintem tök jó színe van. Plusz a könyv tartalmának ismeretében még a borítón lévő képnek is van egyfajta többlet jelentése. Emellett a könyv elején fel van tüntetve egy zenei lejátszási lista azokról a zenékről, amelyek a könyv során említésre kerülnek és feltehetően az írónő, Emma is ezeket hallgatta a regény írása közben. Hozzáteszem, ezek a zenék egy kivételével nem egyeznek a cikkben is szereplő számokkal.

A Lidérc története röviden arról szól, hogy adott egy vonzó megjelenésű férfi, aki egyszer véletlenül összetalálkozik egy unalmas és visszahúzódó életet élő fiatal nővel. A férfi természetesen elkezdi zaklatni a nőt, és fokozatosan rátelepszik az életére. Majd a férfi párszor megdugja, vagyis hát jobban mondva inkább megerőszakolja a nőt, és a végén történik, ami történik. De erről majd később. Igazság szerint mivel A Lidérc története nem is annyira cselekmény, mint inkább karakterközpontú. így bevallom nem látom értelmét végig menni a könyv egyes eseményein. Helyette inkább a karaktereken keresztül fogom bemutatni ezt a… hmm nevezzük alkotásnak.

Egyfelől ugye adott a férfi főszereplő, Lidérc, vagyis Győrffy Zente. Lidérc természetesen egy az erre a műfajra jellemző tipikus magas, vonzó megjelenésű, izmos és gazdag férfi, akit a leírása alapján én speciel úgy képzelek el, mint Alan Ritchson-t. Emellett egy pszichopata kéjgyilkos is, akinek amúgy van egy való életbeli megfelelője is, Ted Bundy képében. Habár az írónő valamilyen sajátos koncepció miatt nem mutatja be Lidérc hátterét, pedig nem ártana. Viszont annyit így is ki lehet következtetni, hogy Lidérc valami gazdag család egyetlen gyereke, akit feltehetően rohadtul elhanyagoltak és elkényeztettek.

Ezt valahol alátámasztja az is, hogy folyamatosan olyan önjelölt life coach-okat megszégyenítő bölcsességnek beállított baromságokat puffogtat, amelyeket eddig csak olyanoktól hallottam, akiknek nem igazán voltak nehézségei az életben. Azonban, amit érdemes még kiemelni, hogy személy szerint visszatérő problémám az ilyen maszturbációs fantazmagóriákkal, hogy ugyebár a főszereplő férfi mindig valami izmos kigyúrt állat, viszont soha nem látjuk őket edzeni, holott egy olyan szintű izomzat fenntartásához, azért elég sok edzés szükséges. Na itt legalább kapunk egy olyan jelenetet, amiben Lidérc egyik edzését követhetjük végig, noha igaz, hogy sportemberként azért bele lehetne kötni ebbe is. De azért jár a taps Emmának, hogy figyelt erre.

Amire viszont már az írónő kevésbé figyelt az az, hogy Lidérc elvileg egy pszichopata kéjgyilkos, aki a könyv állítása szerint már évek óta csinálja ezt. Mégis olyan dolgokat művel, amik miatt csak is azért nem bukik le, mert a cselekmény ezt nem hagyja neki. Eleve csak a könyv eseményei alatt lévő kábé két hónap alatt három olyan gyilkosságot is elkövet, amelyek könnyen visszavezethetőek hozzá. Ráadásul olyan dolgokért és olyan ütemben gyilkol meg embereket, hogy az bármelyik hatóságnak feltűnő lenne. Az pedig külön vicc, hogy körülbelül olyan háromszáz-ötszáz millió forintot költ el csak így lazán arra, hogy a befolyása alá vonja a női főszereplőt, majd ezt végül ki sem használja érdemben. Szóval ez is csak egy átgondolatlan dolog volt az írónő részéről.

Illetve talán ami a legkárosabb dolog ezzel a karakterrel kapcsolatban, hogy egy teljesen téves képet alakít ki a közönség arra fogékony tagjaiban az ilyesfajta alakokkal kapcsolatban. Persze hozzáteszem alapvetően nem sajnálom a nőktől a kifejezetten a számukra gyártott idealizált fantázia pasikat. Néhány ilyet speciel még én is kedvellek. Azonban amire a fantazmagória jelleg miatt Emma nem tér ki, hogy az ilyen Lidérc-féle alakoknak általában csak is akkor szokott merevedésük, meg úgy általában bármi szexuális tevékenységük lenni, hogyha erőszakoskodhatnak a partnerükkel. Illetve hogy többnyire kerülik az összetűzéseket a velük azonos súlycsoportú és erejű személyekkel. Ezért tűnik úgy, mintha dominánsak lennének.

Bevallom engem személy szerint sokszor kurvára irritált Lidérc karaktere. Részben a kéjgyilkos jellege miatt, amivel remélem mondanom sem kell, hogy épelméjű ember semmilyen szinten sem tud azonosulni. Másfelől pedig magának a karakternek a viselkedése is olyan volt, hogy bár tisztában vagyok vele hogy egy fiktív karakter, azonban a valóéletben járva sokszor akaratlanul is összetalálkozok hasonló típusú személyekkel. Olyankor pedig bevallom kedvem lenne Batman-t vagy éppenséggel akár Punisher-t cosplay-elni velük.

Na és akkor ott van a női főszereplő, vagyis Szellem, azaz Verőczy Evelin. Ha összevetjük a karakter leírását az írónő fényképével, akkor látszik hogy Emma nagyrészt magáról mintázta ezt a karakter. Amivel önmagában véve még nem feltétlenül lenne baj. Csakhogy az a helyzet, hogy Evelin karaktere az a tipikus városi elkényeztetett jómódú családból származó személy, akinek jó dolgában az a hobbija, hogy állandóan szarul érzi magát. Emellett folyamatosan azon hisztizik, hogy neki milyen szar, nincsenek se barátai, valamint sem hobbijai, sem pedig különösebb céljai sincsenek. Ezt a viselkedését persze azzal próbálják magyarázni, hogy Evelin mániákus depressziós, ami amúgy egy valóban létező mentális betegség, merthogy aránylag fiatalon elvesztette mindkét szülőjét. Ráadásul az egyiknek ő találta meg holttestét.

Ez persze tényleg mentálisan is meg tud viselni valakit, azonban a könyv állítása szerint Evelinnek már jóval korábban is voltak különböző mentális problémái. Ezt egyébként az írónő állítása szerint részben az inspirálta, hogy a regény írása közben éppen ő is mentális problémákkal küzdött. Ugyan nem szeretném elbagatellizálni ezt a dolgot, csakhogy a helyzet az, hogy én speciel a magánéletemben is sok ilyen Evelinhez hasonló személyt ismertem, vagy ismerek és éppen ezért baromira irritáló volt, ahogy ez a karakter viselkedett. Mert pontosan tudom, hogy az ilyen személyek igazából csak is maguknak köszönhetik azt a helyzetet, amiben vannak és valójában csak szeretik sajnáltatni magukat.

Merthogy Evelin karakterének is igazából nincs oka panaszkodni. A szülei után van egy saját, körülbelül olyan százötven-kétszáz millió forintot érő kétszintes kertes háza, egy meglehetősen jó környéken. Szintén a szülei révén van annyi pénze, hogy ne legyenek különösebb anyagi gondjai. Lehetőségei is lennének az életben, csak persze nem él velük. Emellett ugye, hogy a könyv cselekménye zavartalanul folyhasson, Evelinnek nincsenek se nagyszülei, se unokatestvérei, sem senki olyan személy, aki különösebben foglalkozik vele. Egyedül egy barátnője van, Alinda, akinél kezdetben még úgy tűnik, hogy lesz valami ráhatása a cselekményre, de természetesen semmit sem csinál. Sőt, egy ponton még az ő karaktere is inkább idegesítő lesz.

A depresszió mellett pedig Evelin másik fontos vonása, hogy öngyilkossági gondolatok gyötrik, ha jól emlékszem egyszer talán fel is vágta az ereit. Na most, amennyire emlékszem még a pszichológiai tanulmányaimra, ez az érfelvágás meg a begyógyszerezés bár durvának tűnik, de valójában az adott személy ezzel igazából csak a figyelmet akarja felhívni magára. Ráadásul egy ponton Evelinnek még Stockholm-szindrómája is lesz, ugyanis Lidérc folyamatos zaklatásait és azt a tényt, hogy megerőszakolta őt, Evelin úgy értelmezi hogy valaki legalább törődik vele. De ami engem a legjobban felbaszott, hogy a könyv egy pontján Evelin benyögi a pszichológusának, hogy ő igazából csak normális szeretne lenni, amiről természetesen azt hiszi, hogy ez egyszer majd csak így egy thanosi csettintésre meg fog történni.

Habár sejtem, hogy mi lehetett itt az alkotói szándék, azonban a helyzet az, hogy valami nagyon félrement. Ugyanis Evelin karaktere egyáltalán nem szimpatikus vagy szerethető. Sőt, olyan szinten irritáló, hogy bevallom én végül csak is a cikkírás miatt olvastam végig ezt a könyvet. Ezért is állok értetlenül, amikor bizonyos helyeken azt látom, hogy egyes emberek szinte már szuperlatívuszokban beszélnek erről a könyvről. Persze erre mondhatnánk, hogy mindez valószínűleg az erre a műfajra jellemző szexuális tartalom miatt van. Szóval akkor beszéljünk is most egy kicsit erről.

Már több korábbi cikk kapcsán is említettem, hogy engem mennyire felbasz, hogy sok alkotásban elkezdték romantizálni a megcsalás intézményét. Itt, A Lidérc című alkotásban, meg ugyebár az egész dark romance műfajban már elkezdték romantizálni a megerőszakolást is. Ismétlem, a megerőszakolást. Ez pedig már szerintem egy olyan szint, aminél kurvára meg kellene állni. Sőt, rohadtul el se kellett volna jutni idáig. Merthogy az a probléma, hogy ezek a fantazmagóriák a jellegükből adódóan mindig egy idealizált helyzetet mutatnak be. Vagyis hiába mondják azt, hogy jaj ez nemi erőszak, mert amíg ezt egy vonzónak beállított karakter teszi, aki amúgy az adott főszereplőnek is tetszik, és kvázi beleegyezéssel vagy legalábbis jóváhagyással történik ez a szexuális aktus, addig ez valójában nem is nemi erőszak. Hanem csak egy durvább lefolyású szexuális aktus.

Persze lehetne itt most jönni a szado-mazo szexszel, ám a helyzet az, hogy az egy kölcsönös beleegyezésen alapuló dolog, ahol adott esetben az egyik fél véget vethet neki, hogyha az számára kellemetlen. A tényleges megerőszakolásnál viszont nincs ilyen. Illetve, amíg a fantazmagóriákban ezt egy aránylag vonzó megjelenésű személy követi, addig a valóságban ezt legtöbbször inkább visszataszító külsejű egyének követik el, ami általában csak még tovább szokta traumatizálni az áldozatokat. Ráadásul az ilyen jellegű alkotások akár ösztönzőleg, vagy éppenséggel önigazolásként szolgálhatnak az erőszaktevők számára, legyenek azok akár vonzó megjelenésűek, vagy éppenséggel visszataszító külsejű alakok.

Ám, ami igazán kiverte nálam a biztosítékot az a regény befejezése. Bevallom egy darabig reménykedtem benne, hogy a cselekmény végén Evelin legalább összeszedi magát és elégtételt vesz Lidércen az őt ért sérelmekért. Ehhez képest végül az lett a vége, hogy Lidérc az egyik ilyen szexuális aktus közben megöli Evelint, ami amúgy várható volt. Csakhogy ezt olyan hirtelen teszi és viszonylag olyan rövid idő elteltével, hogy ezáltal értelmetlenné válik a regény teljes cselekménye. Majd ezután Emma egy afféle epilógus keretében azt állítja, hogy Lidérc az eset után feltehetően soha többé nem szexelt senkivel, és csak az Evelin hamvaiból növesztett fára maszturbál. És ezt valamiért nekünk, a közönségnek romantikusnak kellene találnunk.

Végszó

Őszintén szólva, a cikk írása közben jöttem rá, hogy én a jövőben kurvára nem akarok ilyen jellegű könyvekkel foglalkozni. Eleve már maguknak a könyveknek az olvasását sem élvezem. Emellett szörnyen körülményes belőlük cikket írni, legalábbis olyat, ami nem csak nettó fröcsögés. Szóval abszolút megértem azokat, akik igyekeznek távol tartani magukat az ilyesmitől. Ugyanakkor én továbbra is azt vallom, hogy az ember legyen nyitott a különböző alkotásokra. Legfeljebb majd nem fog neki tetszeni. De legalább egy esetleges vitában érveket is fel tud majd hozni, nem pedig csak érzéseket.