Három robot felfedezőútra indul az atomháború utáni világba, miután kipusztult az emberiség. Egy szörnyvadász fia összebarátkozik a lénnyel, amit el kéne pusztítaniuk. Egy öntudatra ébredt joghurt világuralomra tör. Orosz katonák a második világháború idején a náciknál egy sokkal veszélyesebb ellenséggel kerülnek szembe. Rob és Gail egy egész miniatűr világot fedeznek fel az új lakásuk hűtőjében. Csak néhány abból a tizennyolc képtelen történetből, amik a Netflix új animációs antológiájában szerepelnek.

Annak idején 2008-ban megszületett egy animációs film koncepciója David Fincher és Tim Miller fejében, ami a 80-as években népszerű Heavy Metal képregényhez és filmhez hasonlóan több stúdió égisze alatt készült volna, és nem lett volna híján az erőszaknak, a szexualitásnak és az elborult ötleteknek. A projekt ezután tíz évig fiókban maradt a Paramountnál, ugyanis túl merész volt az ötlet ahhoz, hogy bárki pénzt adjon rá. Azután bejött a képbe a Netflix, akik pont az ehhez hasonló, hollywoodi keretek között elképzelhetetlen ötleteket keresik. Több se kellett Finchernek és Millernek, a projektjüket átvitték a streaming-szolgáltatóhoz, de ezúttal már nem filmben, hanem egy tizennyolc részes antológiasorozatban gondolkodtak. A munkába bevontak több animációs stúdiót a világ minden tájáról (pl. a magyar Digic Pictures-t is), az egyes szegmensek történetei pedig olyan híres sci-fi szerzők novelláit vették alapul, mint Alastair Reynolds, John Scalzi, Ken Liu és Marko Kloos

Ebből fakadóan a Love, Death & Robots egyes epizódokat csak nagyon lazán kapcsolhatóak egymáshoz: van bennük szerelem, halál és robotok (van, amikor mindhárom elem jelen van, máskor csak egy). A nézőnek végig olyan érzése van, mintha egy válogatott írásokból álló sci-fi novelláskötetet olvasna, amiben jól megfér egymás mellett a Lovecraftot idéző űrhorror (Beyond the Aquila Rift), a földönkívüli invázió (Suits), az űrben játszódó katasztrófafilm (Helping Hand), a létezés kérdésein merengő filozófiai elmélkedés (Zima Blue), és a Rick and Morty-ba illő térdcsapkodó ökörködés a párhuzamos univerzumokkal (Alternate Histories). De pont ebből ered, hogy akárcsak egy valódi novelláskötet esetében, a történetek színvonala bizony itt is ingadozó. Lesznek olyan sztorik, amik még biztosan sokáig velünk maradnak, másokat viszont rögtön elfelejtünk, amint vége az adott epizódnak.

Másik problémám a sorozattal, hogy míg a történetek valóban különbözőek, addig az egyes epizódok grafikai megvalósítása lehetett volna sokkal egyedibb. A tizennyolc kisfilmből hét fotorealisztikus CGI-vel készült, ami valóban szemet gyönyörködtetően tud kinézni (pl. a Secret War esetében), de véleményem szerint bizonyos történetekhez jobban passzolna a valóságtól elrugaszkodott grafika. Különösen igaz ez az emberek ábrázolására, ahol az „uncanny valley”-effektus rendesen befigyel. Ha már az animáció nyújtotta végtelen lehetőségeket szeretnénk demonstrálni, akkor szorulhatott volna egy kicsivel több bátorság is a készítőkbe, mert ez így sokszor nem több egyszerű biztonsági játéknál. De szerencsére a többi epizód javít az összképen: van itt a Spider-Verse-t idéző 2D-3D keverék (The Witness), Studio Ghibli-re hajazó anime (Good Hunting), és élőszereplős kisfilm animált effektekkel (Ice Age). 

Minden hibája ellenére a Love, Death & Robots egy rendkívül ambíciózus kísérlet, amihez foghatót a 2003-as Animátrix óta nem igen láthattunk. Ha David Fincher és Tim Miller kijavítják a hibákat egy esetleges folytatásban, akkor a sorozat könnyen a Netflix animációs részlegének az egyik húzónevévé válhat. Jól megírt sci-fi novellákból és tehetséges animátorokat tömörítő stúdiókból nincs hiány, szóval csak a készítőkön múlik, hogy mit tudnak kihozni a „szerelem, halál, robotok” koncepcióból.