Játék

Ha szeretsz királyokat ölni, mondd skål – Assassin’s Creed: Valhalla (PC) kritika

2017-ben a Ubisoft megpróbálta új alapokra helyezni a – szerintük – kifulladóban lévő pénznyomdáját, az Assassin’s Creed szériát. Ebben az évben ugyanis az Origins elindította a sorozat azon korszakát, melyet sok helyütt már csak RPG érának neveznek. Most már biztosan tudjuk, hogy ekkor egy trilógia indult el, melynek utolsó része tavaly novemberben jelent meg, Valhalla címmel. Ahogy az ebből sejthető is, ez az epizód a rajongók egy része által már a messiásként várt viking témát fűzi össze a széria történetével. Nagy soká pedig sikerült nekem is a végére jutnom, hogy bemutatót írhassak nektek róla.

Az Origins teljesen új alapokra helyezte a szériát. Egy nyitott játszóterű akció-kalandjáték helyett egy fullos nyílt világú szerepjáték lett. Bár a sorozat korábban is tartalmazott szerepjátékos elemeket, de 2017 óta sokkal több köze van a hack ‘n’ slash RPG zsánerhez. Sokan már az egyiptomi kalandnál is boldogan üdvözölték ezt a változást, míg voltak olyanok is, akik már akkor azt mondták, hogy túlságosan távolra merészkedik a sorozat eredeti hangulatától. Ám az Origins visszajelzései többségében pozitívak voltak, így a Ubisoft nyugodtan gondolhatta azt, hogy jó az irány. Így 2018-ban piacra is dobták az ókori Hellászban játszódó Odyssey-t, ami még egy szinttel tovább lépett RPG irányba a szabadon választható főhőssel, párbeszédopciókkal és több lehetséges befejezéssel. Sokan ennek a megoldásnak is örültek, de egyre többen éltek kritikával az új irányvonallal szemben, ami talán nem is magának a stílusnak, hanem az Odyssey gyenge írásának, karaktereinek és idegtépő grindhalmazból álló játékmenetének volt köszönhető.

Nagy nyomás nehezedett a montreali stúdióra a Valhalla fejlesztésével, hiszen az Odyssey után gyarapodó fanyalgó hangok megnyugtatása mellett azoknak is valahogy eleget kellett tenniük, akik az RPG Creedbe belekóstolva újabb repetát kértek. Szerencsére komolyan vették a feladatot és két évet is hagytak maguknak a munkára, hogy valóban megtalálják az arany középutat a régi és az új stílus rajongói közt. Ehhez első körben előhúzták a régóta tartogatott adu ászt, a viking miliőt. Azt a témakört és korszakot, amiért talán az Ezio-trilógia lezárta óta ríttak a rajongók és ami azóta minden egyes játék fejlesztésekor felmerült pletykaként. Persze nem csak ennyit dobtak be a mixerbe. A fejlesztés során nem egyszer letették a kisdobos esküt, hogy megértették a visszajelzéseket és a Valhalla rengeteg dologban visszább vesz az Odyssey által bevezetett elemekből és sokat visszahoz majd a régi epizódokból. Előzetesen csak annyit mondanék, tényleg látszik, hogy mindent megtettek. A részleteket pedig a következő bekezdésekben olvashatjátok.

Szokásomhoz híven, csapjunk bele a történet véleményezésébe. Már csak azért is, mert az Assassin’s Creed törzse még mindig a lore-építés. És mint ilyen, az igazi mozgatórugó a modern történetszál, ahol összefutnak az emberi történelem előtti Isu korszak és a mi történelmünk alternatív verziójának eseményei. Az új trilógia szerencsére visszahozta a modern tényező fontosságát, de sajnos felemás sikerrel. A karakterek felvizezett utánzatai voltak csak a Desmond-saga szereplőinek, a sztori erőltetettnek és íztelennek hatott. A fejlesztők ezen is próbáltak javítani és azt kell mondjam, abszolút sikerült nekik. Vérge értjük, hogy mi és miért történik, végre megint van súlya a modern eseményeknek. És bár még mindig nem érezzük olyan fontosnak és érdekfeszítőnek, mint annak idején, de az irány nagyon jó. Ráadásul olyan, világ szempontjából fontos infókat deríthetünk fel ismét, amik igazán fel fogják kelteni érdeklődésünket. És ha ez nem elég, akkor kapunk pár olyan meglepit is a játék modern szegmenseiben, amitől padlót fogunk. De tényleg.

A történelmi szál során egy IX. századi viking portyázót, Eivort alakítjuk (ennek részleteiről később), aki fogadott testvérével, Sigurddal Norvégiából indul útnak, Erős Styrbjörn király úgy dönt, további háború helyett csatlakozik Széphajú Harald király nemzetegyesítő terveihez. Így hát az újabb harcokra és dicsőségre éhező testvérpár Ragnar Lothbrok lábnyomát követve megérkezik a viking népek kedvenc lokációja, Anglia felé. Itt aztán csakhamar megvetik a talpukat, de rájönnek, hogy hosszú távon nem maradhat élhető ez a csodás földdarab sem, hacsak nem veszik kezükbe annak stabilizálását. Neki is látnak hát szövetségeseket gyűjteni és kiépíteni a nord mesterek által rángatott bábkirályok uralmát. Nagy Alfréd wessexi király és csatlósai azonban ezt kevésbé kultiválják és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a viking előretörés ne járhasson sikerrel.

Persze ennyitől még nem kerülhetne fel az Assassin’s Creed logó a dobozra, szóval a történet ezen kívül kínál még két külön szálat is, ami összeköti az AC univerzumot a viking hódítással. Talán nem is jó kifejezés külön történetszálként jellemezni ezeket. Sokkal inkább egy-egy külön szegmensei ezek a teljes képnek. Egyfelől nem maradhat ki az Isu szál, másrészről pedig szükség van a Templomosok és az Orgyilkosok, vagy legalábbis ezek elődszervezeteinek a titkos háborújára. Az Isu témán csavartak egyet a Ubisoft munkatársai, ugyanis ezúttal egyik ősi “isten” sem kavarja nekünk a mátyót. Ennél sokkal, de sokkal extrémebb és talán minden eddiginél elrugaszkodottabb módon fognak megjelenni. Ennél többet nem szeretnék elárulni, mert erős spoiler lenne.

Utóbbi terén pedig ugyanúgy kapunk egy komplett szervezetet, mint az előző két részben. Az Ősök rendjét alkotják azok, akik a háttérből próbálnák irányítani Angliát. Őket kell, vagy legalábbis lehet levadászni Eivorral, ha kíváncsiak vagyunk az egyik befejezésre. De miért is akarná levadászni őket? Miért fontos ez neki? Nos, ez az egyik legnagyobb poén a történetben. Eivorék ugyanis nem egyedül érkeznek a ködös Albionba. Kalandozásai során ugyanis testvére, Sigurd összeakadt a titokzatos Rejtőzködők (Hidden Ones) két tagjával, akik nem kis szerepet vállalnak abban, hogy olyan irányt vegyenek az események, amilyet. Sőt, idősebbik kísérőjüknek, Basimnak igen komoly ráhatása van az eseményekre. Itt fűződök igazán bele a sztori az AC univerzumba, ugyanis Basim és Hytham igyekeznek a maguk világába és küldetésébe is bevonzani a testvérpárt.

A konkértumok helyett érdemesebb beszélni a történet “milyenségéről”. Az Odyssey csapongása után valóban történik visszalépés a régi korok játékainak irányába. A történet során egy nagyon konkrét történelmi eseményt követhetünk végig: a viking hordák betörését Anglia földjére. Ennek során egy rakás valódi, vagy vélhetően létezett történelmi személlyel kerülünk kapcsolatba, vagy így, vagy úgy. Ezeknek a karaktereknek és interakcióknak, illetve magának a történelmi háttérnek végre ismét van jelentősége, végre megint szerves részét képezik az eseményeknek. Ezt a magam részéről nagyon hiányoltam az előző két részből, főleg a görög kalandból. Nagyon jól érezte a montreali banda, hogy ezt vissza kell hozni. Nincs is nagyobb élmény, mint benne lenni múltunk eseményeinek sűrűjében.

A fő mozgatórugó így hát természetesen Anglia „pacifikálása” (hahaha). Az egyes régióknak, kisebb királyságoknak külön története van, saját megoldandó problémákkal, konfliktusokkal. Ezen régiók fő sztorijának teljesítése önmagában néhány (5-6) órás elfoglaltságot jelent, melynek végén klánunk szövetségesévé válik. A különböző területek saját történetei egyébként kellően változatosak és érdekesek, bár néhány esetben azért érezni némi izzadtságszagot. De alapvetően nincs okunk a panaszra. Messze koherensebb és élvezetesebb cselekményt kapunk, mint az előző rész esetében, ahol igenis érezzük, hogy az események vezetnek valamerre. Még ha néha nem is egyértelmű, hogy merre. És ez egyébként a Valhalla egyik legnagyobb erőssége, ugyanis így mindig tud újat mutatni és meglepetést okozni egy csavarral, egy következő húzással.

A területek játékidejét természetesen bőven ki lehet tolni a melléktevékenységek hajkurászásával, akár duplájára is. Ezen a téren is változtattak a fejlesztők, ám itt most egy kifejezetten új dolgot vezettek be. Az előző két részben idővel káoszba forduló küldetésmenüt elkerülendő, a mellékes feladatok ezúttal nem jelennek meg a „naplóban”, hanem a környéket járva magunknak kell felfedezni azokat és ott helyben megoldani, vagy később visszatérni hozzájuk. Ezeket a tevékenységeket három különböző színnel jelöli a játék a térképen. A kék pöttyök a valódi mellékküldetések. Ezek általában valami aprócska, általában vicces minitörténeteket jelölnek, melyeket néhány perc alatt teljesíteni is tudunk némi XP-ért és könnyed szórakozásért cserébe. Sokat nem tesznek hozzá a teljes képhez, de azért vannak szórakoztatóak közöttük. Az ezüst/fehér pöttyök a gyűjthető dolgokat jelölik, míg a sárgák a különböző értékes cuccokat (felszerelés, alapanyag, kincs, stb.).

A fejlesztők érezhetően próbáltak minden téren visszavenni az Origins és főként az Odyssey dagályosságából. És a közepes maximalizmus mellett 80-90 óra alatt teljesíthető játékidő azt mutatja, hogy ez valahol sikerült is az Odyssey nettó 150 órája mellett, ám sajnos néhol még így is túl soknak érezzük. Az RPG-sítés átka még mindig az, hogy túl sok dolgot igyekeznek belepréselni a játékba. A feszítettebb történet mellett pedig ez még nagyobb konfliktust szül a játékelemek között. Sokszor még a Valhallában is fárasztónak és néhol egyenesen unalmasnak (igen, unalmasnak) éreztem a bandukolást, a lófrálást. Szerencsére itt kevésbé van ez rád erőltetve, mint a korábbi részekben. Bár be kell vallani, hogy a területekhez tartozó szint (erő) limitek továbbra is megvannak. De ettől függetlenül is a legtöbb gamer ha megjelölt pontot lát a térképen, akkor kényszeresen odamegy. Ez pedig elveszi a figyelmet az igazi élménytől, a történettől.

A norvég intró után, ahogy a Holló klán megveti lábát angolföldön, állandó szálláshelyet alakítanak ki maguknak. Ez lesz Ravensthorpe, az aprócska kis tábornak induló bázis, melyből a játék végére egy kiterjedt falucskát hozhatunk létre. Építhetünk szállást portyázóinknak, több különböző üzletet, műhelyt kovács és hajóács cimboráinknak, tetováló ”szalont”, több különböző farmot, istállót egy múzeumot római ereklyéknek és így tovább, ahogy újabb és újabb lakók csatlakoznak kis közösségünkhöz. Az egyes helyszíneket a portyák során megszerzett alapanyagok segítségével építhetjük fel, illetve fejleszthetjük. Ráadásul szinte minden lakosnak van egy kisebb személyes küldetése is, amire Eivortól vár megoldást. Ez a kis menedzser jellegű játékelem is a régi korokból köszön vissza. Gondoljunk csak Monteriggionira, a Davenport tanyára, A Nagy-Inagua szigetének rejtett öblére. A magam részéről nagyon nem éreztem át a lényegét a falu pátyolgatásának, de legutoljára igazából csak a 3-ban láttam ennek értelmét. Ettől függetlenül jópofa ez az elem és szerintem nagyon jó, hogy visszakerült.

És ha már szóba kerültek a portyák során szerezhető alapanyagok, szánjunk is pár szót erre a játékelemre, hiszen a Ubisoft kb. erre építette a marketingkampányt. A képlet nagyon egyszerű, lényegében a Black Flag kalózkodós buliját kapjuk meg pepitában, csak itt nem hajókat, hanem a folyók partján elhelyezkedő könnyű célpontnak számító kisebb katonai táborokat, banditatanyákat és persze kolostorokat támadhatunk meg, hogy ott lemészároljunk minden ellenállót és megfosszuk az ott tárolt kincsektől. És nagyjából ennyi. Egyszerű, de mégis nagyszerű eleme ez a játéknak. Én a magam részéről talán ezt a tevékenységet élveztem legjobban. Igazán szórakoztató élmény volt Eivor kis csapatával dúlni és gyújtogatni, miközben az emberek rémülten menekülnek előlük, az őrök pedig áldozatául esnek a viking fejszéknek. Az egyetlen hasfájásom, hogy bármennyire is poén, nem igazán éreztem, hogy a portyázás szerves részét képezi a játék eseményeinek, nem éreztem át a szükségességét. De kit érdekel ez, ha ilyen piszok szórakoztató, nem? A kritika a kép után, a második oldalon folytatódik.