Sorozat

Háború az idővel – Paper Girls kritika

Gondolkoztál már valaha azon, milyen lenne találkozni az idősebb éneddel? Szembesülni annak életével, sikereivel és kudarcaival? Mit kérdeznél meg tőle, esetleg milyen tanácsokat kérnél tőle? És mindez fordítva: felnőttként milyen érzés lenne szembesülnöd egykori önmagaddal, egykori vágyakkal, tervekkel, ambíciókkal? Inspirál vagy egzisztenciális válságba taszít?

Az Amazon Prime új sorozata, a Paper Girls a skála mindkét felén lévő érzelmi hullámokkal foglalkozik főszereplőinek szemüvegén keresztül. Egy amerikai kisvárosban, Sony Streamben járunk: négy tizenkét év körüli újságoslány kalandjait követjük nyomon, akik 1988-ban, Halloween estéjén véletlenek szerencsétlen összjátékának köszönhetően egy időgépbe kerülnek, ami 2019-be repíti őket. Rövidesen szembesülnek egy folyamatban lévő háborús konfliktussal, ami különböző időkből származó időutazó frakciók között zajlik. És ami a legfontosabb, szembesülniük kell saját magukkal.

A 2015 és 2019 között publikált képregénysorozat adaptációja tökéletesen illeszkedik az elsősorban a Stranger Things által uralt mozgóképes trendekbe. Ennek alapvető műfaji sajátossága a fantasy és a coming-of-age ötvözete, valamint az amerikai kisvárosi miliő, esetenként a 80-as, 90 éves nosztalgiájával nyakon öntve vagy megfűszerezve egy kis társadalomkritikával. Ennek a trendhullámnak a része (ami felváltotta a 2010-es évek első felét uraló disztópikus young adult-fantasyket) többek között Stephen King Az-ának újabb feldolgozása, vagy a Netflix-által egy évad után elkaszált Ez így nem oké. Minden bizonnyal az Amazonnál is úgy okoskodtak, hogy a Stranger Things negyedik szezonjának utórengéseit meglovagolva, nagyot fog menni a streamingen a Paper Girls.

A sorozat nagyságrendekkel jobban működik felnövéstörténetként, mint fantasyként – az időutazós motívum sokkal inkább ágyaz meg előbbi sikerességének. A fantasy-aspektus egész egyszerűen unalmas és érdektelen, a témában sok izgalmasabb sztori született már a múltban, ráadásul a CGI csapnivaló, és a jelmezekből, valamint az akciószekvenciákból is árad az olcsóság érzülete. Ezzel ellentétben a négy főszereplőnk, Erin (Riley Nai Nelet), Tiffany (Camryn Jones), Mac (Sofia Rosinsky) és KJ (Fina Strazza) jellem fejlődésének elengedhetetlen része, hogy megismerik jövőbeli énjüket, ami számtalan izgalmas kérdést felkelt a nézőben. Kinek a hibája az elmaradt karrier? A fiatalkori énnek, mert az ő karakteréből, cselekedeteiből sarjadt ki minden későbbi történés? A felnőttkorinak, mert ő az aki értelemszerűen már túl van az életét meghatározó eseményeken és döntéseken? Mihez kezdjünk az életünkkel, ha villámcsapáshoz hasonlóan ér minket a felismerés, hogy nem tart sehova, akármit is teszünk, akármiben is bízunk? Képesek vagyunk megbékélni saját sorsunkkal? És ez ugyanúgy érvényes a szereplők jövőbeli énjeinek, esetleg hozzátartozóinak szemszögéből nézve. Az alapkoncepció számtalan lehetőséget rejt magában, és a sorozat a nagy részét ki is aknázza ezeknek.

Hozzátéve, hogy megkaphatja a Paper Girls a woke-ideológia vádját, a főszereplők eltérő etnikai és társadalmi háttere, a “feminizmusa” a sorozat javát szolgálja. Mind a négyükön keresztül más és más témákat járhatunk körbe a családról, rasszizmusról, szegénységről, halálról vagy nemi orientációról. Erin ázsiai-amerikai családból származik, és édesanyjának mindennapos feladataival kell megbírkóznia a nyelvi és kulturális nehézségek miatt; Tiffany afroamerikai és rendkívül okos, emiatt megszenved azzal, hogy saját szociokulturális hátterét elhagyva a többségi társadalom köreiben mozog; Mac maszkulin, faragatlan és szabadszájú lány, aki egy kékgalléros szegény családból jön, és rajong hasonlóan problémás bátyjáért; KJ pedig felsőközéposztálybeli zsidó család sarja, akit szintén sok inzultus ér származása miatt. A széria nem ódzkodik a szociális kommentártól és a társadalm kritikától, habár ez manapság inkább elvárás, mint bátorság. Viszont ahhoz elég merész, hogy kibújjon a politikai korrektség béklyóiból, legalábbis szóhasználat terén. Fontos, hogy nem barátokról van szó – a történet katalizátoraként szolgáló esemény estéjén vannak együtt négyen először, és ez fontos abból a szempontból, hogy nemcsak önmagukkal kell megbékélniük, de egymást is meg kell érteniük.

Sokkal jobban működik a sorozat, mikor mellőzi a pajtában megbújó óriás robotokat, a fehér ruhás időutazó-katonákat és az időutazást magyarázó maszlagot, és mer kicsi lenni – olyan problémákban elmerülni, ami minden tizenéves lány sajátja. Ilyenkor sok olyan remekül megírt dialógust és érzelmes, bensőséges pillanatot kapunk, ami miatt megéri megnézni a sorozatot. A műfaj kedvelőinek mindenképpen ajánlott, ha másnak nem, a Stranger Things-hype levezetésének. De több annál, sokkal több.