Sam Raimi mielőtt végleg elkötelezte magát a nagyköltségvetésű, látványközpontú produkciók mellett (Pókember trilógia), filmes pályájára pont a kevés pénzből, de kreatívan leforgatott, hatásos filmek voltak a jellemzők. Nem mintha az Óz, a hatalmas (2013) ne lenne kellően hatásos a szó rossz értelmében. Ezúttal nem is James Franco egyik ámokfutásáról lesz szó, hanem Raimi egyik korainak számító munkájáról, ami joggal szerepel a kultfilmek örök listáján, és egyben az egyik legjobb horror-vígjáték. Ez a Gonosz halott második része.

Ash Williams semmit se tanult az első részből, ezért ismét elmegy az Isten háta mögötti, kísérteties, vidéki házba, ezúttal csak a barátnője társaságában. Ahogy annak lennie kell, ismét minden a lehető legrosszabbra fordul. A viskót egy véletlen Necronomicon felolvasás következtében megszállják és megtámadják a gonosz erők, akikkel szemben a főhősünknek fel kell vennie a harcot.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem az első részt tárgyaljuk. Hiszen az alapozta meg a rendező és Bruce Campbell hírnevét egyaránt. Az első Evil Dead-et (1981) mára nyugodtan nevezhetjük horror klasszikusnak is, amelynek ugyan megvannak a maga megmosolyogtató szépséghibái, nyugtalanító atmoszférájával és maszkmunkájával ennyi év távlatából is emlékezetes tud maradni. Visszatérve az előző kérdésre, ezek alapján akkor miért nem a ’81-es verzió szerepel a kultfilm rovatban? Azért mert a második film  szerintem (és sokak szerint is) mindenben túlszárnyalja az elődjét. Itt sincsen túlbonyolítva a történet, pár panelt az első részből emeltek át a készítők, szóval a dramaturgiát nem nagyon vethetjük össze az angol reneszánsz drámáinak bonyolultságával. Hadd tegyem hozzá, hogy nem is kell. Karakterek? Minek, ha a nagy részük úgyis darálni való hús, semmi más. Történetív? Teljesen felesleges, hiszen bármelyik pillanatban megjelenhet egy időkapu, újabb fejfását okozva a hősünknek. Senki sem ezekre kíváncsi egy ilyen film esetén. Mindezek a dolgok helyett vannak, kreatív operatőri döntések és jól működő effektek, az előző részből ránk maradt, semmi mással össze nem hasonlítható hangulat, valamint az egyszerre vicces és elborzasztó szituációk tömkelege.

Nagyon kevés ilyen zsánerű film tudta ezt elérni. Félsz és nevetsz egyszerre a jeleneteket. Raimi-ék nagyon jól megtalálták az ihletett egyensúlyt a két egymással ellentmondásos és egymástól távolabb talán nem is állható műfaj között. Egész egyszerűen úgy építkeznek a helyzetek, olyan eszközöket vetnek be az alkotók, szánt szándékkal és tudatosan, hogy kialakítsák a nézőben ezt a kettős tudatot. Ilyen például a levágott, középső ujjat mutató, démoni kéz, a táncoló, lefejezett csontváz, hangosan kacarászó búrotok, a vérző fal. Elsőre valóban nagyon fura lehet (nemhogy látni, de olvasni is ezekről), de ha az elején elfogadod a filmnek a ,,játékszabályát”, onnantól fogva magával visz és nem fog elengedni a stáblista végéig.

A Gonosz halott 2 karizmatikus főhőséről még nem is beszéltünk. A legnagyobb érdeme ennek a filmnek a korábban felsoroltak mellett az, hogy véglegesen megteremtette a popkultúra számára Ash karakterét. Bár az első részben is ő volt a domináns karakter, ott a jelleme sokkal inkább volt az egy átlagos srác közülünk jellegű, aki csak ki akar kerülni ebből a szörnyekkel teli, nem hétköznapi szituációból. A második rész esetén nemhogy levetkőzte magáról ezt a gyámoltalan habitust, hanem egy teljes mértékben vérgőzős, laza, grimaszoló, félőrült atyaisten lett, akinek a jelenléte a vásznon szabályosan izzik. Minden egyes mondata aranyat ér, minden egyes megmozdulása kultikus, a kinézete meg garantáltan emlékezetes. 1987 után, a láncfűrész szó hallatán már nem mindenkinek egyből a texasi kolléga jut eszébe, van esély, hogy a Holtak könyve körüli kalandok előbb bevillannak. Campbell lelkesedése és odaadása nem ismer határokat, könnyedén elviszi a hátán az egész filmet.

Raimi csúfos, a Bűnözési hullámhoz (1985) köthető anyagi bukása és a Darkman (1990) részben noiros környezete között megtért gyermekéhez, és milyen jól tette. Eleget tanult a korábbi epizódból, a feleslegesnek számító részeket, tényezőket (túl sok szereplő) lenyisszantotta, a már adott, jó dolgokra (technikai kivitelezés) pedig még öt lapáttal rátett. Számára alapból nincsenek műfaji megkötések, könnyedén vált zsánerek közötti hangot akár egy jeleneten belül is. Ehhez még hozzájárul egyfajta fogékonyság a rajzfilmek iránt, azoknak az irracionális fizikájához.

Ha végig nézzük a teljes életmű szereplőit, nem egy párhuzamot vonhatunk a híres és kevésbé híres rajzfilmsorozatok figurái között, akár jellembeli, akár mozgáskultúra tekintetében. Ezáltal tudta csak még inkább kiélni minden frusztráltságát és kreativitását. Ash történetét ezután sem engedte el, 1992-ben tovább bővítette a kitekert mítoszt a kevésbé ismert, A sötétség serege című, fantasyba átmenő őrültséggel. Végül a 2010-es évek második felében önreflexíven, a kor változásait figyelembe véve, de a filmsorozat eredeti arculatát szem előtt tartva elkészítette az Ash vs. Evil Dead sorozatot, ami szép lekerekítése volt a élőhalottvadász sztorijának.

Azonban egyik sem tudta a Gonosz halott 2 mocskos, szórakoztató faktorát felülmúlni. Talán nem is az volt velük a cél. Bár Raimi egész karrierjében soha nem érte el kollégái és hű barátai, a Coen testvérek színvonalát (társadalomkritikus attitűdben talán A nagy ugrás (1994) volt a legemlékezetesebb munkája), mégis meghatározó filmek egész sorát tette le ő is az asztalra. A munkásságának egyik legszebb ékköve az Evil Dead 2, ami egy piszkosul szórakoztató darab lett. Ahogy sok szakácskönyv, és főzéssel kapcsolatos oldal is mondja: Egyszerű, de nagyszerű. Következő alkalommal pont a Coenek, pontosabban Töki, a fuvaros fog minket szórakoztatni, fehérorosz koktélja társaságában.