Elgondolkodtatok már azon, milyen lehet végigélni sok száz életet, és látni, hogyan fejlődik a világ? Közben szabadon járhattok-kelhettek, csak éppen nyomot nem hagytok a világon. Addie LaRue-nak sikerült, amiről mi maximum csak fantáziálgathatunk. Igaz, mint mindennek, ennek is megvan az ára. De hogy az mekkora, csak utólag látható be. Egy olyan játékba ment bele, aminek az elején nem tudja a szabályait, és időközben kell megtanulni azt – de ideje van, hiszen már 300 éve 23 éves.

Victoria Schwab amerikai fantasy író. Eredetileg asztrofizikát tanult, viszont az egyetem alatt olyan találkozása volt az irodalommal és a művészettel, melynek hatására még diploma előtt írt és adott ki könyveket. Innentől megállíthatatlan volt a karrierje, sorban jelentek meg könyvei, nem csak felnőtteknek, hanem gyermekeknek szólóak is. Nálunk több kötete, illetve egy teljes sorozat is megjelent már, én mégis most találkoztam csak vele először. De olyan élményt adott ezzel a történettel, hogy biztosan el fogom olvasni más írását valamikor a jövőben. És mivel ez is csak bővíti az elolvasandó könyvek listát, ilyen szempontból nagyon is jó lenne egy Addie-éhez hasonló élet.

“Vigyázz, mit kívánsz!” – szokták mondani

Addie-t hiába figyelmeztették erre, egy kis figyelmetlenségnek köszönhetően azok az istenek válaszoltak neki, akik sötétedés után jelennek meg. Igaz, megkapta, amit szeretett volna, világot láthat, kalandokban vehet részt, viszont nem teljesen azt az életet kapta, mint amiről álmodott – amint elfordulnak tőle, vagy becsukódik egy ajtó, el is felejtik. Nem képes arra sem, hogy leírjon, lerajzoljon valamit, ugyanis minden eltűnik. Persze, mikor hibázik, azok magukat helyrehozzák, legyen szó akár egy törött fa madárkáról vagy egy kiborított olajról, ami összekeni a többi lapot. Mondhatjuk, hogy ez azért nem olyan nagy átok, néha mi is örülnénk egy ilyen képességnek. De ez még csak a felszíne, és magának Addie-nek is sokáig tanulnia kellett, mire is képes valójában.

Igaz, hogy a lányt mindenki elfelejti, ő mégsem felejt semmit, és a 300 éves történelmet magában hordozza és mindenre emlékszik. A múltja Franciaországban kezdődik, Le Mans mellett egy kis falucskában. Mikor rájön, hogy senki nem emlékszik rá, és nincs már maradásra, elindul a vágyott világba. A számára ismeretlen tájak közül először Párizsba megy. Ebben az időszakban tapasztalja ki, hogy mire terjed ki a képessége, és mikor tud beadni embereknek különböző szereket azért, hogy neki legyen hol aludni és élni tudjon. Persze meghalni nem tud, de az nem élet, ha folyamatos éhséget érez. A halál csak egy módon érheti utol: ha megunta az életét, a sötétség istene elviszi magával a lelkét. Az idő múlásával Franciaországból természetesen eljut a világ minden pontjára, amikor pedig bekapcsolódunk az életében, éppen New Yorkban jár.

Láthatatlanul, de mégsem egyedül

A történet előrehaladtával találkozunk sok olyan szereplővel, aki valamilyen úton-módon Addie életének része lett. Művészek, akikre hatással volt – mert hatni tud rájuk, és általuk teremti meg a nyomait -, vagy szeretők, akiknél meg tudja húzni magát egy-egy éjszaka erejéig, mert reggel úgysem emlékeznek rá. Ezt az életformát rúgja fel az a bizonyos két szó: “emlékszem rád”. Innentől pedig egy új szintet kap a történet. Ez nem egy egyszerű romantikus sztori, és közel se az a tetőpont, mikor egymásra találnak térben és időben. Az összekapcsolódás csak az alapja annak az érzelmi kavalkádnak, amiben onnantól része lehet az olvasóknak.

Egy cseppet túl idealisztikusnak, emelkedett hangulatúnak találtam a szerelmi szálat. Nem azt mondom, hogy nem volt szép, vagy nincs igazság benne. Mert igenis azt mutatta be, milyen az, amilyennek lennie kéne: amikor egymást építjük és együtt jutunk előre; amikor jobbá válunk a másik mellett. Viszont pont ez az eszményített romantika kellett ahhoz, hogy mi magunk is átérezzük, milyen nehéz volt így Addien-nek. Itt jelent meg, hogy mennyit is ér az élet, és milyen hamar eltelik, ha valakinek egy örökkévalóság áll a rendelkezésére. Viszont nagyon szépen felépítette az írónő, ahogy végigjárták Addie életét, és megmutatta a fiúnak azokat a dolgokat, amiket ő már megtapasztalt.

Ami még kimaradt, de mindenképpen helye van itt, azok a fejezetek elején lévő rajzok. Egyszerűen csodálatosak. Olvasás közben nem egyszer elméláztam ezeknél a képeknél, és nem csak a szokatlansága miatt, hanem mert tényleg nagyszerűen kidolgozottak. Maga a cselekmény nem egy tempós, pörgős léptékű, de nagyon is illett a történethez. Néha pedig nekünk is meg kell állni pihenni egyet a rohanó életünkben, amire egy ez a könyv egy tökéletes olvasmány még a hossza ellenére is. Ami pedig még inkább kiemeli a tömegből, hogy bár csak villanásokat látunk a történelemből, mégis láthatóan időt szánt rá Schwab, mert hitelesek, pontosak, és szépen lefestik az adott korszakot.

A könyvet köszönjük az Agave Kiadónak!