Film

Nem is olyan régen, egy közeli országban… – Donyeci történetek kritika

Még nem volt olyan régen a második világháború, hogy ne legyen senki, aki emlékezzen rá. Tisztában vagyunk a háború borzalmaival, hogyha egyre kevesebb ember is él, aki mesélhetne akár a Don-kanyarról, akár Budapest ostromáról. A keleti határunkon túl azonban éppen most történnek azok az események, amik szomorú családi históriákként fognak tovább élni.

Nem azért van ez az oldal, hogy geopolitikai fejtegetésekbe bocsátkozzak a hasábjain, de azt le kell szögezni, hogy azoknak a történéseknek, amiknek a velejáróival az ukrán társadalom most szembesülni kényszerül, az ország keleti végének lakói már nyolc éve elszenvedői. A szakadár, akkor még senki által el nem ismert Donyeci Népköztársaság régóta folytatott fegyveres harcokat az ukrán erőkkel. A háború azonban sosem áll meg a frontvonalnál – hatásai tovább gyűrűznek. Vajon a tegnapi orosz offenzíva megkezdése óta érte már atrocitás Észtország vagy Lettország orosz kisebbségének egyes tagjait? Hány lesajnáló tekintet kísérte a Magyarországra vagy Lengyelországra menekülő ukránokat?

A Belaruszban született, de ukrán nemzetiségű Szergej Loznyica 2018-as Donyeci történetek (Donbass) című filmje többek között a civil lakosságban elharapódzó frusztrációt és kétségbeesést is tárgyalja, de a műnek nincs egy kiemelt motívuma, ami köré berendezkedne. Több, egymáshoz nagyon lazán kapcsolódó történetet mesél el a szakadár területről. A laza kapcsolódás alatt például azt értem, hogy az előző történet egyik mellékszereplője a következő színen már egy főbb szereplővé avanzsál.

A film igyekszik a lehető legrealisztikusabban és legplasztikusabban bemutatni az élet mindennapi nehézségeit, vagy csak szimplán a mindennapokat Donyeckben. Ebből fakad a szikár dokumentarista jellege, az események fásult, szenvtelen bemutatása. Nélkülöz mindenfajta hatásvadászatot, nem törekszik a katarzisra, csupán rámutat: ezt okoztátok. Ez van. Ezzel kell megbarátkozni. A stílusa nem meglepő, elvégre Loznyica a filmet megelőzően több dokumentumfilmet is forgatott, és jól ismeri a műfajt.

A Donyeci történetek olyan, akár egy képeskönyv, vagy egy rút fényképes naptár Kelet-Európa legnyomorúságosabb szegletéből. Egyik oldala háborús propaganda, a másik lincselés, egy harmadik egy autó einstandolását prezentálja – elvégre, a harc folytatásához a lakosság hozzájárulása is szükséges, a saját biztonsága érdekében. Az egész miliő, a kopár, szürke vidék, a sárba fagyott keréknyomok, repedező aszfalt, a rogyadozó panelerdők a posztszovjet térség melankólikus rögvalósága. Az operatőri munka a román Oleg Mutunak köszönhetően elsőrangúan adja át ezt az atmoszférát. Amellett, hogy a film elsősorban az kelet-ukrajnai válságról vall, univerzális tanulsága is van arról, hogyan veszti el az ember az emberi mivoltát a szegénység, a nyomor, az állandó létbizonytalanság, a gyűlöletpropaganda, a háborús sérelmek hatására.

Az ukrán és az egyetemes réteg mellett van egy „mezo” szint is, amit fentebb említettem: a kelet-európaiság. A társadalmat mételyező etnikai, nyelvi, vallási, ideológiai, vidéki-urbánus törésvonalak, amelyek több évtizedes, esetleg évszázados múltra tekintenek vissza. Gondolok itt arra, mikor a filmben lévő szakadár katonák a szent anyaföld megvédéséről, a fasiszták elleni harcról beszélnek. Ki tudja, milyen élettapasztalatok vezettek ehhet a szilárd meggyőződéshez.

Szergej Loznyica is valamilyen szintig ezen sérelmek foglya, ugyanis az eltagadhatatlan, hogy a film némileg elfogult az ukrán narratíva irányába. Azzal együtt, hogy a film és a jelenlegi szituáció távlatában nem kérdés, hogy melyik oldal az agresszor, azt is el kell ismerni, hogy mindkét oldal elég sérelmet okozott ahhoz, hogy a konfliktus egyszer robbanjon. Sajnálatos, hogy a Donyeci történetek négy évvel elkészülte után ismét aktuális lett, de ha már így alakult, ezt a filmet mindenképp érdemes elővenni.