A Netflix kínálatában nemrég vált elérhetővé a Da 5 Bloods (magyar címén Az 5 bajtárs), és azonnal a markáns vélemények igen széles skálája fogalmazódott meg az alkotás kapcsán. Vannak, akik propagandát kiáltanak, mások viszont már lelkesen Oscar-esélyekről beszélnek. Az alábbiakban megpróbálok egy saját ösvényt vágni a film körüli diskurzus dzsungelében.
Mi gamerek szeretjük a videojátékokat és szeretünk játszani, ez vitán felül áll ugyebár. A kiadók pedig imádják a nehezen megkeresett, vagy fiatalabbak esetén kikönyörgött pénzmagunkat, ezért mindent megtesznek annak érdekében, hogy mi rácuppanjunk a játékaikra és meggyőzzenek minket, mi tényleg, de úgy igazán nagyon el akarjuk költeni azt a pénzt rájuk. A marketing dömping már a játék megjelenése előtt évekkel megindul. Jönnek a teaser-ek, az előzetesek, gameplay videók, bemutatók, gyűjtői tárgyak, tv reklámok, cikkek stb egészen addig a bizonyos napig míg a polcokra kerül a produktum. Persze az emberek többsége addigra már eldönti, hogy meg akarja-e venni a játékot és sok meggyőzésre már nincs szükség. 
Mire meguntam a világvége témát, amit három játékon keresztül nyúztam, addigra pont befutottak a hírek a Ubisoft új üdvöskéjéről az Assassin’s Creed Valhalláról. Véleményt majd akkor formálok róla, ha láttam is mozgás közben, de ahogy a hírek sokasodtak természetesen nekem is kedvem támadt visszamenni az alternatív történelmünk egy bizonyos pontjára. Főleg, hogy mindent egybevetve az Assassin’s Creed talán a kedvenc játékszériám. Választásom a 2017-es Origins-re esett, mert ezt a címet még csak egyszer vittem végig, az Odyssey dagályos játékidejéhez meg most nem volt sem energiám, sem kedvem. 
A Coen testvérek – Ethan és Joel – művészetfelfogásának egyik fő jellemzője az ambivalencia. Szerzői hozzáállásuk egyik sajátossága, hogy úgy építik tovább – és egyben őrzik – a műfaji hagyományokat, hogy közben képesek távolságot is tartani attól. Ha úgy tetszik, nem műfaji szerzők, de nem is normaszegők vagy nem is azokat elutasítók, hanem műfajértelmező(!) alkotók. A félszemű idén már 10 éves, mégis mintha egy napot sem öregedett volna.
Az írás címéből egyértelmű, hogy a harmadik részéhez érkeztünk annak a cikksorozatnak, amely a sorozatkészítőket helyezi középpontba. A korábbi ígérettel ellentétben most csak egy emberről lesz szó, aki viszont maximálisan megérdemli, hogy egyedül álljon a reflektorfényben. Ő nem más, mint komor arcú, dialóg írásban verhetetlen David Chase.
Azt hiszem nem csak a magam véleményét mondom el mikor azt írom, hogy mi gamerek már nagyon-nagyon vártuk a következő generációs Playstation konzol és a rá fejlesztett játékok bemutatkozását. Sok utalgatás, ködös infók és késlekedés után tagnap/ma éjszaka végre a Sony dobott némi koncot az áhítozó tömegnek a Future of Gaming közvetítés során. Ajh, és micsoda dolgokat láthattunk. Azt hiszem sokan még mindig az állainkat keressük valahol az alagsorban és már előre számolgatjuk a forintokat az elkövetkezendő két-három évre. Ha esetleg elszalasztottátok az eseményt, akkor az alábbi videóban Ti is megnézhetitek. De ha kicsit tovább görgettek, akkor elolvashatjátok rövid összefoglalómat az esemény fontosabb elemeiről.
Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy van-e bármiféle értelme végső soron megírnom eme cikket. A helyzet végül azonban úgy hozta, hogy mégsem maradhatok csendben, mert egy belső hang azt súgta nekem: hallassam a hangomat, hiszen ami a The Last of Us Part II körül folyik az elmúlt néhány hétben, az minden, csak nem normális. De mire is gondolok pontosan? A történet egy a játékiparban már megszokottnak tekinthető, viszonylag vaskos szivárgással kezdődött, ahol a játék cselekményének néhány fontosabb fordulata idő előtt látott napvilágot, némi játékmenettel megfűszerezve.
A Days Gone és a Far Cry 5 után még mindig rá voltam hangolódva a világvége témára, így elővettem egy másik Playstation-nagyágyút a The Last of Us-t, annak is a jelenlegi generációra átírt, feljavított változatát. Szerintem ezt a játékot közel hét évvel a megjelenése után senkinek nem kell bemutatni. A Sony és a Naughty Dog klasszikusáról már minden gamer hallott és ha nem is játszott vele, a nevét és a köré épült kultuszt biztosan ismeri. Mire megjelent a játék, a santa monicai stúdióról már mindenki tudta, hogy fantasztikus játékokat képesek összehegeszteni, melyek a legkevésbé sem követik a piaci trendeket, hanem inkább az egyedi hangulatra, a megkapó történetre és a mély karakterekre építenek. Bevallom őszintén a The Last of Us Remastered most pörgött először a masinámon, így szinte teljesen új élmény volt. Alább olvashattok a tapasztalataimról.
Napjaink legnagyobb videojátékos trendje a nyílt világú játékok szórása a piacra. Az elmúlt 10 évben ez a műfaj vált az uralkodóvá, a játékok jelentős hányada már egy szabadon bejárható homokozóba van beleültetve, legyen szó szerepjátékról, lövöldéről, verekedős TPS-ről, vagy akár egy autós játékról, illetve ezek tetszőleges kombinációjáról. Egy nyílt térképpel manapság lassan mindent el lehet adni. És a kiadók mindent meg is tesznek, hogy eladják. Egymás hegyén-hátán jelennek meg a különböző szabad területen játszódó játékok, legalább ilyen különböző minőségben. Jelen írásban megpróbáltam összegyűjteni a 2000 óta megjelent legjobb 10 nyílt világú játékot. Be kell valljam, nem volt egyszerű feladat, hiszen a felsőházban is igen komoly címek sorakoznak.
A sorozat szerető ember manapság bőség zavarában szenved. Ennek következtében a Kritizátor csapatában is vannak, akik le vannak maradva. Hé! Talán geekek vagyunk, de életünk nekünk is van. Aztán beköszönnek olyan időszakok, mikor ráébredünk, hogy valahol még nem láttuk azt, mikor Bobby kilép a zuhany alól és gyorsan felhozzuk magunkat a Szomszédokból, hogy megtudjuk Vágási Feri belépett-e végre az internetbe vagy sem. Volt már erre példa, és ez a cikk is erről szól most.
