Sose felejtem, hogy 2017-ben az összes sorozatragjongó szinte egy emberként kapta fel a fejét, amikor megjelent a Dark első trailere. Legtöbben a német Stranger Things-nek hitték a sorozatot, ami akkor már a második évadjánál tartott. De nagyobbet nem is tévedhettek volna, ugyanis Baran bo Odar szériája csak annyiban hasonlít a Duffer testvérek sztorijához, hogy elég sok gyerekszereplő van benne, valamint egy része a ’80-as években játszódik. Az elmúlt 3 év pedig bőven elég volt ahhoz, hogy a német sorozatot is elég nagy hype járja körül.
Folytatódjon a kultfilmekről szóló cikksorozat, melynek az előző részét itt a felvezetőjét pedig itt lehet megtalálni. Az írás spoilereket tartalmaz! A hetvenes években nagyon sok filmes műfaj tette le a névjegyét egy-egy kiemelkedő, korszakalkotó filmmel, ami a korábbiakhoz képest mérföldkőnek számított. Ekkor jelent meg a slasher filmek zászlóhordozója, A texasi láncfűrészes mészárlás (1974), de sci-fi is ebben az időszakban bontogatta szárnyait a Harmadik típusú találkozások (1977) képében. Az Alien, vagyis kreatív magyar címén, A nyolcadik utas: a Halál pedig ennek a két zsánernek a bezártsággal feldíszített és xenomorph-fal (űrlénnyel) teletömött szerelemgyereke.
Hosszú úton mentek végig a AAA-játékok míg eljutottunk a mai szintre, és sokaknak nevetséges lehet már az, ami lassan 30 éve a kor legmodernebb vívmányának számított. A 20. század vége felé – nevezetesen a 90-es években – nagyot ugrott színvonalában a játékipar – annak is nevezetesen a ma már csak „kalandjátéknak” ismert ágazata. Ezt a területet főleg a Lucasarts dominálta, de számos más remek játék került ki független alkotóktól is. Ma megnézünk öt olyan játékot, ami mély nyomot hagyott az akkori emberekben – és bátran megállják a helyüket a látszólag lehetetlenül nagyra nőtt videojáték-iparban még ma is.
A Netflix kínálatában nemrég vált elérhetővé a Da 5 Bloods (magyar címén Az 5 bajtárs), és azonnal a markáns vélemények igen széles skálája fogalmazódott meg az alkotás kapcsán. Vannak, akik propagandát kiáltanak, mások viszont már lelkesen Oscar-esélyekről beszélnek. Az alábbiakban megpróbálok egy saját ösvényt vágni a film körüli diskurzus dzsungelében.
Mi gamerek szeretjük a videojátékokat és szeretünk játszani, ez vitán felül áll ugyebár. A kiadók pedig imádják a nehezen megkeresett, vagy fiatalabbak esetén kikönyörgött pénzmagunkat, ezért mindent megtesznek annak érdekében, hogy mi rácuppanjunk a játékaikra és meggyőzzenek minket, mi tényleg, de úgy igazán nagyon el akarjuk költeni azt a pénzt rájuk. A marketing dömping már a játék megjelenése előtt évekkel megindul. Jönnek a teaser-ek, az előzetesek, gameplay videók, bemutatók, gyűjtői tárgyak, tv reklámok, cikkek stb egészen addig a bizonyos napig míg a polcokra kerül a produktum. Persze az emberek többsége addigra már eldönti, hogy meg akarja-e venni a játékot és sok meggyőzésre már nincs szükség. 
Mire meguntam a világvége témát, amit három játékon keresztül nyúztam, addigra pont befutottak a hírek a Ubisoft új üdvöskéjéről az Assassin’s Creed Valhalláról. Véleményt majd akkor formálok róla, ha láttam is mozgás közben, de ahogy a hírek sokasodtak természetesen nekem is kedvem támadt visszamenni az alternatív történelmünk egy bizonyos pontjára. Főleg, hogy mindent egybevetve az Assassin’s Creed talán a kedvenc játékszériám. Választásom a 2017-es Origins-re esett, mert ezt a címet még csak egyszer vittem végig, az Odyssey dagályos játékidejéhez meg most nem volt sem energiám, sem kedvem. 
A Coen testvérek – Ethan és Joel – művészetfelfogásának egyik fő jellemzője az ambivalencia. Szerzői hozzáállásuk egyik sajátossága, hogy úgy építik tovább – és egyben őrzik – a műfaji hagyományokat, hogy közben képesek távolságot is tartani attól. Ha úgy tetszik, nem műfaji szerzők, de nem is normaszegők vagy nem is azokat elutasítók, hanem műfajértelmező(!) alkotók. A félszemű idén már 10 éves, mégis mintha egy napot sem öregedett volna.
Az írás címéből egyértelmű, hogy a harmadik részéhez érkeztünk annak a cikksorozatnak, amely a sorozatkészítőket helyezi középpontba. A korábbi ígérettel ellentétben most csak egy emberről lesz szó, aki viszont maximálisan megérdemli, hogy egyedül álljon a reflektorfényben. Ő nem más, mint komor arcú, dialóg írásban verhetetlen David Chase.
Azt hiszem nem csak a magam véleményét mondom el mikor azt írom, hogy mi gamerek már nagyon-nagyon vártuk a következő generációs Playstation konzol és a rá fejlesztett játékok bemutatkozását. Sok utalgatás, ködös infók és késlekedés után tagnap/ma éjszaka végre a Sony dobott némi koncot az áhítozó tömegnek a Future of Gaming közvetítés során. Ajh, és micsoda dolgokat láthattunk. Azt hiszem sokan még mindig az állainkat keressük valahol az alagsorban és már előre számolgatjuk a forintokat az elkövetkezendő két-három évre. Ha esetleg elszalasztottátok az eseményt, akkor az alábbi videóban Ti is megnézhetitek. De ha kicsit tovább görgettek, akkor elolvashatjátok rövid összefoglalómat az esemény fontosabb elemeiről.
Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy van-e bármiféle értelme végső soron megírnom eme cikket. A helyzet végül azonban úgy hozta, hogy mégsem maradhatok csendben, mert egy belső hang azt súgta nekem: hallassam a hangomat, hiszen ami a The Last of Us Part II körül folyik az elmúlt néhány hétben, az minden, csak nem normális. De mire is gondolok pontosan? A történet egy a játékiparban már megszokottnak tekinthető, viszonylag vaskos szivárgással kezdődött, ahol a játék cselekményének néhány fontosabb fordulata idő előtt látott napvilágot, némi játékmenettel megfűszerezve.
