Abban a szerencsében lehet részünk, hogy 2019-ben újra a nagyvásznon láthatjuk a mozitörténelem egyik legnagyobb klasszikusát, Francis Ford Coppola 1979-es Apokalipszis most című filmjét, egészen konkrétan annak végső vágását. Ez egy olyan alkalom, amit minden filmrajongónak ajánlott megragadni, és a film megtekintése közben még az is kiderülhet, hogy 2019-ben is aktuális gondolatokkal van átitatva Coppola mester monumentális háborús eposza.
A Netflix-en 2019 januárjában debütáltt Io olyan film, ami puszta létével is sokak lelkesedését kiválthatja, gondolok itt a sci-fi rajongókra és a kis, független filmek szerelmeseire egyaránt. Sajnos az előbbi, általam feltételezett rajongást nem érdemli meg maradéktalanul, mégis sok érdekes gondolat vetődhet fel nézőben a film kapcsán.
Pennywise karaktere 2017 őszén valósággal berobbant a mozitermekbe. De meg tudja-e ismételni a sikert a már felnőtt szereplőgárdát felvonultató Az-Második fejezet?
A Sötét Kristály 35 év után visszatért. Az eredeti film értékeinek megtartása mellett rengeteg felfedezetlen területet jár be Az ellenállás kora, és kihozza A Sötét Kristály világából mindazt és még többet amit Jim Henson valaha is elvárhatott.
Folytassuk hát kalandozásunkat, az önkifejező alkotások világában, és vegyünk alapul egy olyan rendezőt, aki nem éppen a visszafogottságáról híres, Lars von Trier-t. A dán fenegyereknek is becézett férfiról kijelenthetjük, hogy világ életében olyan történeteket valósított meg, amik egyáltalán nem megszokottak, sőt a legtöbbjük tabunak számított. Karrierjének elején így visszatekintve visszafogottabb filmeket készített, holott azok sem voltak éppenséggel a szó hagyományos értelmében szórakoztatónak nevezhetők.
A sötét kristály ma már megkérdőjelezhetetlenül filmlegendának számít. Az élénk, groteszk látványvilága és a tapinthatóan életszerű, torz karakterei örökre beleégtek az emlékezetünkbe. Ez a monumentális alkotás bebizonyította, hogy a gyerekfilmek műfaja jóval szélesebb, mint azt a korában hitték – és emellett új szintre is tudta emelni az elavulóban lévő bábfilm műfaját.
Alex és Grace életük nagy napjára készülnek. Alex dúsgazdag családjának rezidenciáján, a kissé furcsa családtagok társaságában kimondják a boldogító igent, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Elnézést, ez egy másik film lenne. Itt ugyanis a férj családjának rendhagyó szokásából adódóan a nászéjszakán a menyasszonynak egy különös, és különösen véres játékban kell a saját életéért küzdenie.
Mindenki hallott már videojáték adaptációkról, ám sokkal kevésbé tárgyalt téma a társasjáték-feldolgozások topikja. És joggal! Ugyanis felvetődhet bennünk a kérdés: ki a fenének jutna eszébe ilyen hülyeség? Márpedig eszébe jutott, és nem is kevés embernek! Járjuk tehát körül, milyen szörnyetegeket teremt Hollywood, amikor tényleg minden eladható dologból pénzt akar csinálni.
Jelen írásban egy olyan jelenséget kívánok boncolni, ami az elmúlt pár évben ütötte fel csak a fejét, valamint igencsak befolyásolhatja az elkövetkező évtizedek filmgyártását. Ezek pedig az alkotásról szóló filmek, azok, amik betekintést adnak egy művész hétköznapjaiba, problémáiba, illetve abba, miként hoz létre a semmiből valami maradandót. Természetesen nem az utóbbi évek spanyol viasza ez, csak mostanában lett ez is a divathullám áldozata.
A kubai Carlos Acosta volt az első afroamerikai balett-táncos, aki olyan világhírű darabok főszerepeit játszhatta el, mint például a Rómeó és Júlia. Ez nagyon szépen cseng, ám az Út a királyi Operába című életrajzi film az idáig vezető útról is beszámol – méghozzá kegyetlenül őszintén.
