Mai filmünk nem a legrosszabb kategóriába tartozik, hanem inkább elkeserítő az a tudat, hogy magából az alapsztoriból többet is ki lehetett volna hozni. Igen ígéretes indulást követően érjük el azt a bizonyos mélypontot, de a végén mégis csak látszik egy nagyon picike fény az alagút végén. A D-War – Sárkányháború vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.
Karinthy Frigyes az irodalom és a tudomány mezsgyéjén is egyensúlyozni tudó humorista, filozófus és műfordító 1887. június 25-én született Budapesten. Munkássága során számos cikke, tanulmánya és értekezése jelent meg különböző újságokban, miközben lírikus és prózai oldala kötetei sokszínűségét bizonyította. A halál hirtelen és korán érte, mindössze 51 évesen, amikor agyvérzés következtében az idilli balatoni üdülőhelyen, Siófokon hunyt el 1938. augusztus 29-én. Megszokott, ám annál tevékenyebb élete azonban 1936-ban fordulóponthoz érkezett, amikor a budapesti Central Kávéházban üldögélve vonatdübörgésre lett figyelmes. A felismerés, hogy hallucinál, csak később nyert értelmet, de egyben biztosak lehetünk: nagy sikerű regénye és egyben memoárja, az Utazás a koponyám körül, mely a 20. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb műve, pontosan ezzel a képzelődéssel indul. 1970-ben Révész György rendezett filmet erről a különös utazásról Latinovits Zoltánnal a főszerepben.
Amikor megnézünk egy filmet, sorozatot, vagy elolvasunk egy regényt, képregényt, általában a cselekményre összpontosítunk és nem is nagyon figyelünk a történet keretét meghatározó társadalmi berendezkedésre. Kivéve persze, ha a cselekmény éppen a fennálló hatalom ellen irányul. Mindig így van ez, ha a történetnek a való világ adja a hátterét, hiszen ezen esetekben mindig egy fennálló, vagy már letűnt társadalmi minta van jelen. De mi van akkor, ha a fikció nem a jelenben vagy a múltban játszódik? Ha a világ, melyben kalandozunk, egy elképzelt vagy továbbgondolt társadalom? Egyáltalán érdekli ez a nézőt/olvasót? Addig nem, míg rá nem jön, hogy a környezettanulmányok mélyebb megértést tesznek lehetővé (általában).
Az Iron Fist első évadának lezárultával lényegében teljes lett a csapat. Augusztus 18-án Daredevil, Jessica Jones, Luke Cage és Danny Rand összeállnak, hogy együtt rúghassák sejhajon a kószáló rosszfiúkat. Mindezek mellett közeleg a Daredevil és a Jessica Jones következő évada, a Punisher sorozatról nem is beszélve.
Úgy néz ki, az idei év rendhagyó cikkekben bővelkedik, ugyanis már dokumentumfilmről is írtunk kritikát, s jelen írás alapja egy teljesen amatőr társaság első szárnybontogatása lesz. Két éve kezdődött el egy helyi filmes szakkör, amire jómagam is jártam. Itt egy három fiatalból álló csapat arra az elhatározásra jutott, hogy ők nagy fába vágják a fejszéjüket, és egy egész estés filmet készítenek. Aki a kritika elolvasása után kedvet kapna a film megtekintéséhez, az most csütörtökön, este 5 órakor megtekintheti a szombathelyi AGORA-Savaria Filmszínházban.
Talán egyetlen hadvezér, gondolkodó vagy államférfi sem volt akkora hatással a világra, mint a názáreti Jézus Krisztus. Legyen valaki hívő vagy nem hívő, Krisztus tanításainak útmutatása és a keresztény vallás öröksége a mindennapokban is megkerülhetetlen. Nem véletlen tehát, hogy Jézus életét és cselekedeteit számtalan módon feldolgozták már a betlehemes játékoktól kezdve, a Megváltó életét bemutató filmekig. Mel Gibson viszont úgy döntött, Jézus életének utolsó 12 órájára koncentrál, hogy a lehető leghitelesebb módon mutassa be a szenvedéstörténet minden mozzanatát. Az eredmény egy rekordbevételeket hozó, brutális és megrázó alkotás lett, melyet talán a létező legjobb reklám adott el a nagyközönségnek: a botrány.
Kevés játék kap a kijövetele előtt ennyi utálatot, mint a Mass Effect: Andromeda, de ami shitpostolás a próbahetet és a megjelenést követte, felülmúlta az addigi, még a játék ismeretének hiányában kijelentett ócsárlásokat is. Még az új Call of Dutyt se blamálták ennyire, pedig néhány oldal már majdnem a No Man’s Sky szintjére eresztette a játékot. Nem kritikának szánom a cikket, mert a jelenlegi hangulatok alapján „fanboy” jelzővel érvénytelenítenék, ha egy jó szót is merek róla mondani, de nézzük, mik azok a kritikusok által felhozott pontok, amik miatt a játékot ki se próbáló emberek tucatjai kántálták, hogy egy „szar/rossz” játékot kaptunk.
Az HBO legújabb saját gyártású sorozata, a Hatalmas kis hazugságok évadnyitója kapcsán azt írtam, hogy a széria grandiózus látvánnyal, remek alkotógárdával és biztonsági játékra építő nagyágyú színésznőkkel operál, meg egy történettel, amit már láttunk, amiért már izgulhattunk egyszer. Az évadzáró után javarészt ugyanígy gondolkodom, javarészt kiszámítható volt a nagy talánynak beállított kérdés, egyedül a halott személyének kiléte okozott meglepetést.
A Flash forgatása közben Dominic Purcell és Wentworth Miller arról cseverésztek, hogy milyen volt a négy évadon át tartó közös munkájuk a kultsorozattá vált Prison Break (A szökés) alatt, és arról, hogy milyen sikeres utóélete van, hisz a mai napig nagyon sokan nézik az újravetítéseket. Ekkor ötlött fel bennük, hogy esetleg folytatni kellene a történetet, majd el is mentek a FOX-hoz, hogy eléjük tárják az ötletüket. A csatorna pedig vevő volt rá.
Cápákról szóló film annyi van Hollywoodban, mint égen a csillag. A cápa, mint a teremtés egy igen csodálatos példánya, remek alapanyag a horror- és katasztrófafilmeknek, hiszen ez a ragadozó állat kivívta az emberek félelmét. A legnagyobb baj mégis az, hogy a filmek nagy többsége inkább szánalmas, mintsem izgalmas és látványos. Mai filmünk még arra is méltatlan, hogy katasztrófafilmnek nevezzük, bár ami benne van, tényleg kész katasztrófa.
