Magyarországon a politikai állásfoglalástól és eszmecseréktől az emberek félnek, mint a tűztől. A kettészakadt társadalom azonban a leginkább mindennapos szituációkból is képes összetűzést szítani, mivel a politika az élet minden szegmensét átitatta. Az ember amerre csak tekint, nem tud kitérni a gondolkodást, az érzelmeinket kondicionáló hatása elől. Egyre kevesebb az olyan információ, mely ne illene rögtön bele egyik, vagy mindkét világnézeti sémába. A közös értelmezési keret hiánya pedig olyan szellemi aszályhoz vezet, ahol elég egy szikra az újabb konfliktusok fellángolásához. Reisz Gábor új filmje, a Magyarázat mindenre a napjaink pszichotikus Magyarországának kórképe a kisember lencséjén keresztül.

A film elején három, a bonyodalom kibontakozásakor már négy szereplő nézőpontján keresztül halad előre a film cselekménye. Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) 18 éves érettségire készülő gimnazista, akinek felkészülését megnehezíti osztálytársa felé érzett fellángoló szerelme, és hadilábon áll a történelem tanulással. Apja, György (Znamenák István) építész, fejtörést a számára kollégája jelent, akinek feltett szándéka Dániába emigrálni a háromszoros fizetésért. A harmadik szemszög Jakabé, Ábel történelemtanáráé, akibe történetesen egyik diákja, Janka (Kizlinger Lilla) szerelmesedett bele, aki azonos azzal a lánnyal, aki Ábel érzelmeiért is felelős.

Ebben a történetben (amit nevezhetnénk esettanulmánynak is) a szikrát Ábel szóbeli történelem érettségije jelenti: a fiú visszadobja az első tételét, majd a feleletkor a másodszor kihúzottról se tud mondani semmit. Emiatt tanára kénytelen őt megbuktatni, de mivel Ábel kokárdát hord a zakóján, megkérdezi, miért vette fel. Jakab rövid idő alatt egy országos közéleti botrány kellős közepén és izzó tekintetek kereszttüzében találja magát, mikor egy fiatal, feltörekvő újságíró (Hatházi Rebeka) által szárnyra kel a hír, miszerint egy végzős diákot a kokárdája miatt rúgtak ki az érettségi vizsgájáról. Az ezt követő kálváriát még keserédesebb végigkövetni, hisz a néző nem tudja, hogy nevessen a történet abszurditásán, vagy mély letargiába zuhanva konstatálja, mennyire velünk él mindaz, ami a vásznon történik. Az emberek, a párbeszédek, a szófordulatok, a történetek mind nagyon realisztikusak és élesen reflektálnak a mindennapjainkra.

Két tény a film kontextusához: nem kapott állami támogatást, tehát Reisz más forrásokból volt kénytelen fedezni a költségeket (magyar-szlovák koprodukcióról van szó), valamint megnyerte a Velencei Filmfesztivál Orizzonti-szekciójának fődíját. Hogy miért nem jutott állami támogatáshoz egy olyan film, amely az egyik legrangosabb filmfesztiválról hozott haza elismerést, nyilvánvaló, hiszen nem egy olyan alkotásról van szó, mely országimázs-építésre és a dicső múlt romanticizálására alkalmas. Ezzel ellenben őszinte: ilyen kendőzetlen őszinteséggel még nem mesélt magyar film a magyar társadalom állapotáról. Egyáltalán nem fél olyan neveket, szervezeteket megemlíteni, melyek közszájon forognak és tomboló érzelmekkel táplálnak irányukba támogatóik és ellenzőik egyaránt. A film nem finomkodik, hanem egyenesen beletenyerel a traumatizált társadalom lelkivilágába, minden gátlás nélkül. Messzebbre megy az elmúlt évtized összes alkotásánál, ami kacérkodott a rendszerkritikával.

És ami nagyon fontos, hogy nem emeli piedesztálra és nem antagonizálja a szereplőit politikai hovatartozásuk szerint. Nincsenek jók és gonoszok, hanem egyszerű emberek, akik hétköznapjait családjukhoz és munkájukhoz való viszonyulásuk határozza meg. Ábel, aki nem is adja annak semmi tanúbizonyságát, hogy érdekli bármi, ami az ő két szemén túli világ, az események sarokpontjaként szolgál. A motivációinak semmi köze a rendszerváltáshoz, sem a nemzeti jelképekhez, sem szekértáborokhoz, a tanárral szembeni hadjáratának egyetlen mozgatórugója a Janka iránti gyengéd érzelme. Ő az, akire fentről lesugárzik a politika gyűlöletkeltése, és őáltala ezek az energiák új erőre kapva csapnak vissza a közélet mezejére.

Ezen a mikroszinten is fantasztikus munkát végez a film, a főbb karakterek háttértörténetei, motiváció egytől-egyig kristálytiszták és megágyaznak a filmbéli magatartásuknak. A Magyarázat mindenre a politikai-társadalmi vetülete nélkül is erős film, melyben legtöbbünk magára és a saját életére ismer. Mikor az érettségi tételének kidolgozása felett görnyedő diák kiréved az ablakon, ahol éppen munkások fúrnak-faragnak a szomszéd épület oldalán, fájdalmasan valódi, de a film bővelkedik az efféle pillanatokban.

Amennyire gátlástalanul nyúl bele a nyílt sebbe, ugyanennyire érzékeny. Nem célja egy társadalmi csoport megbélyegzése és bűnbakká nyilvánítása, nem vádol, csak körbevezet. Ehelyett finoman rámutat, hogy az elhallgatás, a bizalmatlanság, a dédelgetett sérelmek, az egymástól való elszigetelődés egy olyan helyet teremtenek meg, ahol senkinek sem jó élni, még annak sem, aki a rendszer apologétája. Semmi más szimbólummal nem lehetett volna olyan ereje a filmnek, mint a kokárdával, amely egy nemzet szimbóluma hivatott lenni, és még ez is korrumpálódott sokak szemében, nem jelent közösséget, mivel az többé nem létezik. Helyette párhuzamos valóságok vannak. Ha évek múltán visszatekintünk a 2010-es és 2020-as évekre, kevés olyan élethű lenyomata lesz a korszaknak, mint Reisz Gábor filmje, az ideális irány viszont az lenne, ha a Magyarázat mindenre szép lassan válna emlékké, hogy ne érezhessük többé valóságosnak.