Sokunkban élénk emlékként él David Fincher és Aaron Sorkin 2010-es, nagy port kavaró filmje, a The Social Network – A közösségi háló. Az alkotást nyolc kategóriában jelölték a 83. Oscar-gálán. David Finchert a legjobb rendező kategóriában is jelölték, de végül csak Aaron Sorkin és a film zeneszerzőpárosa, Trent Reznor és Atticus Ross térhetett haza díjjal a kezében.

A film egyik nagy erénye volt, hogy újra középpontba állította a Facebook név mögött álló techmilliárdos, Mark Zuckerberg személyét. Sorkin remek érzékkel mutatta be David Fincher kameráján keresztül ezt a rejtélyes elme összetett személyiségét. Az életszerű párbeszédeknek és a jól kidolgozott karaktereknek hála élvezet volt végigkövetni a Facebook megalakulásának hullámvasútját.

A zárójelenet élénken él az emlékezetemben. Egyrészt egy régi világ lezárását jelentette, amelyet még a szüleink ismertek, másrészt egy új világ kezdetét vetítette előre, amelyben a jövő nemzedéke fog szocializálódni. E gondolatmenet mentén, valamint a hatalmas botrányt kiváltó Facebook-fájlok kiszivárgásának ügye adta az ihletet és az alapanyagot Aaron Sorkinnak ahhoz, hogy újra belevesse magát a legnagyobb social oldal szövevényes világába.

Napjainkban már gondosan megválogatjuk, mit posztolunk a közösségi médiában, és ezzel mit üzenünk magunkról a nagyvilágnak. Az influenszerek térnyerésével egyre több pénz áramlik a közösségi platformokba. Cégek és milliárdos magánszemélyek fektetnek be az ilyen médiumokat birtokló vállalatokba a tőzsdéken, köztük a Facebookot üzemeltető, időközben Metára átnevezett cégbe is. Ezért joggal kérhetik számon az emberek ezeken a platformokon a manipulatív tartalmakat, a működésükből fakadó problémákat és az ott megjelenő kontent minőségét. Zuckerberg azonban mossa kezeit, akár Poncius Pilátus, és arra hivatkozik, hogy a vállalata csupán platformot biztosít az embereknek és nem ő szabályozza mit írjanak ki az enberek az üzenőfalukra, ezzel igyekezve elhárítani a felelősséget az ott megjelenő káros tartalmak következményeiért.

A Facebookon belüli visszásságokat feltáró 2021-es ügy egyik legfontosabb alakja Frances Haugen (Mikey Madison) volt, aki a vállalatnál végzett munkája során hozzáfért olyan belső dokumentumokhoz, amelyek súlyos kérdéseket vetettek fel a platform működésével kapcsolatban. A dokumentumok nyilvánosságra kerülése nyomán Jeff Horwitz (Jeremy Allen White), a The Wall Street Journal újságírója jegyezte a 2021-ben megjelent, nagy hatású The Facebook Files cikksorozatot. Sorkin alkotása ehhez a botrányhoz nyúl vissza, és a közösségi média szélsőséges tartalmainak amerikai társadalomra gyakorolt hatására összpontosít.

A film megvalósítása összességében korrekt, de igazán emlékezetes pillanatokkal ritkán szolgál nekünk a maga száztizenhárom perce játékideje alatt. A rendezés magabiztos kézzel vezeti végig a nézőt a történeten, Alexandre Desplat zenéje pedig megfelelően festi alá a látottakat, ám egyik sem emeli átlagon felüli magasságokba a kicsit sótlanul tálalt alkotást. Hiányzik az a feszült, szinte vibráló energia, amely a The Social Network párbeszédeit és jeleneteit annyira emlékezetessé tették. Gondolok itt Andrew Garfield laptop törésére, vagy már a nyitójelenetben látható pub jelenetre, ahol Mark Zuckerberget játszó Jesse Eisenberg három percben többet mesél egy jelenettel a karaktere személyiségéről és gondolkodásmódjáról, mint itt amennyit megtudunk végül egy-két óra alatt egyes szereplőkről.

A színészi játék terén sem rózsás a helyzet. Mikey Madison az Anora vadsága után ezúttal egy visszahúzódóbb, ártatlanabb karakter szerepében tűnik fel, ám alakítása kevés újdonságot tartogat számunkra, bár ez abból is fakadhat, hogy Frances Haugen karaktere nagyon egyszerű személyiség és filmes cselekményben bemutatva nem elég izgalmas. Így a pár kínosabb poénon és tech okoskodáson kívül nem sok babér termet neki. Jeremy Allen White esetében pedig egyre inkább az az érzésem, hogy a The Bear (magyar címén: A mackó) óta nehezen tud elszakadni az ott kialakított színészi eszköztárától. Az érzelmem mentes tekintete és a semmibe meredő boci szemei már visszatérő elemek nála.

A szereplőgárdából egyértelműen Jeremy Strong emelkedik ki Mark Zuckerberg szerepében. A kongresszusi meghallgatásra készülő vállalat mogul figurájában megvan a lehetőség egy igazán összetett karakterrajzra. Strong érzékelteti a nyilvános szereplésre felkészülő üzletember kontrollmániáját, belső feszültségét és azt a számító távolságtartást, amellyel igyekszik kézben tartani a róla kialakult képet. A színész képes volna a felszín alatt zajló küzdelmeket is megmutatni, ám a forgatókönyv nem biztosít számára elegendő játékidőt és figyelmet ahhoz, hogy igazán kibontakozhasson. Ez különösen fájó hiányosság, hiszen Zuckerberg személye és a vállalat felelősségéhez való viszonya adhatná a történet egyik legizgalmasabb konfliktusát. Így azonban a karakterben rejlő lehetőségek jórészt kiaknázatlanok maradnak.

A Facebook-fájlok nyilvánosságra kerülése nem csupán egy vállalat belső működésének visszásságaira világított rá, hanem arra is, milyen következményekkel járhat, ha a profitmaximalizálás felülírja a társadalmi felelősségvállalást. A közösségi média algoritmusai nem egyszerűen kiszolgálják a felhasználók igényeit, hanem aktívan alakítják is azokat. A felháborodás, a félelem és a szélsőséges vélemények pedig kiválóan alkalmasak arra, hogy minél hosszabb időre a képernyő elé láncolják az embert. Ebben a rendszerben a felhasználó figyelme válik a legértékesebb árucikké, miközben a mentális egészségre és a társadalmi párbeszédre gyakorolt hatások sokszor csak másodlagos szempontként jelennek meg.

A The Social Reckoning egyik legnagyobb erénye, hogy mindezt nem pusztán elvont technológiai problémaként kezeli. A vállalati döntések mögött emberek állnak, a következményeket pedig végső soron a platformok felhasználói viselik. A film érzékelteti, milyen nehéz szembeszállni egy olyan hatalmi gépezettel, amelynek nemcsak a pénzügyi erőforrásai, hanem a nyilvánosság alakítására szolgáló eszközei is megvannak ahhoz, hogy megvédje saját érdekeit. Ebben a közegben különösen fontos azok szerepe, akik a személyes és szakmai kockázatokat vállalva hajlandók feltárni a rendszer működését. A történet így a korrupció és a vállalati cinizmus bemutatása mellett a felszólalás bátorságáról is szól.

Csakhogy van valami keserűen ironikus abban, hogy ez a történet legalább öt évvel később érkezik, mint amikor igazán nagyot üthetett volna. A Facebook-fájlok ügye már évekkel ezelőtt megmutatta, hogy a közösségi média működése nem pusztán néhány rossz döntés vagy elszigetelt vállalati visszaélés eredménye. Rendszerszintű problémáról van szó, amelyet nem lehet néhány látványos meghallgatással, sajtónyilatkozattal vagy a felelősségvállalás látszatát keltő intézkedéssel megoldani. Az online médiában azóta is újra és újra felmerülnek ugyanazok a kérdések, miközben a platformok üzleti érdekei és a társadalom elvárásai közötti ellentét továbbra sem szűnt meg. A social media platformok megítélése tehát változott, de korántsem annyit, amennyit a botrányok súlya indokolttá tett volna.

Éppen ezért a film legnagyobb problémája nem feltétlenül az, amit elmesél, hanem az, hogy mennyire ismerősnek hat mindaz, amit látunk. Egy olyan korban, amikor a közösségi média hatásairól már rengeteget tudunk, önmagában kevés újra felmutatni a visszaéléseket, majd a lelkiismeretes kisemberek és a korrupt hatalmasságok összecsapásában keresni a feloldozást. Persze, felemelő látni, amikor valaki végre felemeli a hangját, és nem hajlandó tovább asszisztálni a hazugságokhoz. Csakhogy a bátorság és a nyilvánosság önmagukban nem garantálják a változást. A valódi kérdés az, hogy mi történik a leleplezések után, és hajlandók vagyunk-e a rendszer alapjait is megkérdőjelezni.

A The Social Network – A közösségi háló zárójelenete egy új világ hajnalát vetítette előre. A The Social Reckoning ezzel szemben már annak a világnak a következményeivel szembesít, amelynek kialakulását az elődje még csak sejtette. Aaron Sorkin ezúttal is fontos kérdéseket tesz fel, és egy olyan problémára irányítja a figyelmet, amelyet hiba lenne elintézni néhány hangzatos címmel. Mégis nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a film egy már évekkel korábban kirobbant figyelmeztetést mesél el újra minden kreativitást mellőzve. Mert hiába szólalnak fel egyre többen a korrupt rendszer ellen, amíg a leleplezések csak látszat perekbe torkollanak és nem vezetnek valódi változáshoz, addig az egészségesebb új social media világa legfeljebb szép ígéret marad a dollár milliárdokkal szemben.