Képregény

Thorból sosem elég – Thor: A mennydörgés istene 1-2 kritika

Vannak olyan képregény figurák, akiket bizonyos tulajdonságaik miatt egész egyszerűen nagyon nehéz újra gondolni vagy éppenséggel olyan ellenfelekkel szembesíteni, ahol kettejük összecsapásából nem egyértelmű már a legelején, hogy itt bizony a jófiú fog győzedelmeskedni. A Stan Lee, Jack Kirby és Larry Liebert által 1962-ben megálmodott Thor Odinson viszont pont egyike azon képregényszereplőknek, akikért a legtöbb esetben szinte teljesen felesleges izgulni. Merthát isteni mivoltából adódóan, szinte biztosan nem létezik olyan ellenlábas messze az űr végtelenjében, aki akár csak képes lenne arra, hogy valamilyen úton-módon megizzassza vagy épp feltörölje a padlót a mennydörgés nyikhaj s nem kevésbé öntelt istenével.

Legalábbis ebben a hitben éltem egészen addig míg bele nem kezdtem az idehaza a Fumax kiadó által kiadott Jason Aaron által írt és Esad Ribic rajzolta Thor: A mennydörgés istene első kötetébe, ami olyan oldaláról közelítette meg az addig legyőzhetetlennek hitt karaktert, melyre korábban nem feltétlenül láthattunk példát egyetlen korábbi Thor történetben sem. Aaron elbeszélésében ugyanis már a legelején nyilvánvalóvá teszi az olvasója számára, hogy a mennydörgés istene hiába egyike minden idők egyik leghatalmasabb kozmikus teremtményeinek, legbelül ő sem több holmi egyszerű földi halandóknál, akik az alkoholt hordószám vedelve csillapítják legnagyobb belső félelmeiket. Esad Ribic olajfestményeket megidéző rajzaival pedig már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy tényleg minden idők egyik legjobb Thor-történetéről beszéljünk, csakhogy ez valójában még csak a körítés a meglehetősen kemény filozófiai és teológiai kérdéseket is felvető korokon átívelő főattrakció előtt.

Gorr, az Istenölő konstans felbukkanásával azonban valójában még mindig nem érkezünk meg az előbb említett nagy fordulóponthoz, hiszen ahogyan azt megannyi fejezeten keresztül láthatjuk majd, Thornak valójában egyetlen idővonalon sincs esélye Gorr az istenek iránti megvetéséből táplálkozó izzó gyűlölete ellen. A kegyetlen egyetlen istent sem kímélő, akár jóformán egyszerű tömeggyilkosnak is nevezhető Gorr indítékai mögött azonban Aaron olyan újabb elgondolkodtató felvetésekkel árnyalja az antagonistát, amelyek után az irányába érzett megvetéssel fűszerezett undorunk helyét a szánalom és sajnálat furcsa kettőse veszi át. És habár Thornak a nap végén szokás szerint nagy nehezen sikerül megmentenie a napot, ennek dacára mégis elveszít valamit, ami nélkül Thor immár soha nem lehet az az isten, mely mindig is szeretett volna lenni.

Egy ennyire erős történet után nagyon kíváncsi voltam vajon, hogyan lehet tovább fokozni az izgalmakat, valamint tovább építeni a kicsit sem hibátlan Thor Odinson-t, azonban Jason Aaron a Thor: A mennydörgés istene második kötetében sem okozott csalódást. Legfeljebb annyiban, hogy ezúttal nem egyetlen nagy történetszálat kaptunk, hanem mindjárt négyet. Jó az igazsághoz hozzátartozik, miszerint a négyből kettő körülbelül egy-egy füzetnyi olvasnivalót tesz ki, míg a két nagyobb egy-egy elsőre önállónak tűnő, viszont a későbbiekben még fontos szerepet játszó történetet tartalmaz. Némileg tartottam tőle, hogy vajon Aaron a finoman fogalmazva is zseniálisan megírt Istenönölő után ezúttal milyen ellenlábasakkal lesz képes előrukkolni, azonban a félelmem tökéletesen alaptalan volt.

Mivel már az első történetszál főgonoszának szerepét betöltő sötét tünde, Malekith is annyira megizzasztotta a kilenc birodalomból formálódó, meglehetősen ingatag lábakon álló intergalaktikus szövetséget, hogy nem egyszer nem is az volt a kérdés vajon Malekith ezúttal is helyben hagyja-e őket, hanem inkább az, hogy a szedett-vetett csapat mikor ugrik egymás torkának. Pláne, hogy mindezt továbbra is rendkívül látványos és nem mellesleg színek tekintetében is igen változatos akciójelenetek gyűrűjében kaptuk kézhez, ami érezhető módon kissé rányomta a bélyegét Aaron szövegére. Vagyis a történet újabb csavarjai most is viszik előre az embert olvasás közben, mindazonáltal sajnos tény és való: a képregény vizuális része itt jóval mélyebb élményt kínált, mint a szövegbuborékokban látható párbeszédek.

A klasszikusabb fantasy sztoriktól eltávolodva a kötet másik nagyobb történetében Aaron egy nagyon is valós velünk élő problémát, a klímaváltozást, az óriáscégek ebben játszott szerepét helyezte az újabb főgonosz szerepébe, ami nagyon frissnek hatott olyan az eddigi jórészt földtől távol játszódó kalandok után. Szintén szimpatikus húzás volt, ahogy Thornak szembesülnie kellett az emberi létet megkeserítő bürokráciával, vagy épp azzal, hogy hiába bír isteni erővel, ettől még a földön rá is ugyanúgy vonatkoznak a földi törvények akárcsak bárki más emberfiára. Ami viszont számomra végképp Asgardi magasságokba emelte a 19. és 24. szám közt lezajló eseményeket, az a távoli jövő megvénült Thorja és Galaxis Faló vagy ismertebb nevén Galactus közti bolygóméretű csetepaténak volt köszönhető, melyet ismételten Esad Ribic keze munkájából megszülető rajzok tettek végképp felejthetetlenné. Fantasy rajongóként összességében elmondható, hogy Jason Aaron Thor szériája vitán felül az egyik legjobb dolog, amit manapság a Marvel képregények közt keresgélve a kezünk ügyébe vehetünk idehaza. Így remélhetőleg nem kell majd sokat várnunk arra, hogy a Fumax kiadó által végre magyarul is folytatódhassanak a mennydörgés istenének cliffhangerekben végződő kalandjai.  

Amennyiben pedig kedvet kaptatok a kötetekhez, akkor azokat most a Fumax Webshopjában kedvezményes áron tudjátok megrendelni!