Közel hét esztendő telt el azóta, hogy utoljára Star Wars filmmel találkozhattunk a mozikban a Skywalker kora képében, – hacsak a tavaly huszadik évfordulóját ünneplő A Sithek bosszúját nem számoljuk bele -, amely súlyos sebet ejtett a franchise megítélésén és persze a Disney amúgy sem éppen makulátlan renoméján. Nem véletlen hát, hogy a Lucasfilm az azóta eltelt években, ha próbálkozott is mozis Star Wars kalandot összehozni, azok rendre a kreatív pokol legmélyén végezte, hol ilyen, hol pedig olyan kreatív vagy éppen vezetői döntéseknek köszönhetően.

Ugyan a Star Wars ideiglenesen visszavonult a filmszínházakból, nem telt el úgy esztendő, hogy a Disney+-on ne kaptunk volna egy vagy több élőszereplős, netán animációs Star Wars portékát, amelyek minden esetben igyekeztek biztosítani, hogy a Star Wars akkor is a popkultúrális közbeszéd része maradjon, ha adott sorozat minősége olykor bőven hagyott némi kívánnivalót maga után. Ilyen ellenszélben tehát annyira nem meglepő, hogy a Lucasfilmnél is tisztában voltak vele, hogy a mozis visszatéréssel lehet jobban járnak, ha a kísérletezgetés helyett, inkább egy jól bejáratott, szinte mindenki által ismert szereplőre húzzák fel a következő filmjüket.

Ami amellett, hogy talán képes lesz vissza csalogatni a nézőket a moziba, talán még arra is alkalmas lesz, hogy teljesen új generációt vonzzon be a messzi-messzi galaxis egyre csak bővülő világába. Nagy vonalakban valahogy így született meg A mandalóri és Grogu ötlete, hiszen kevés annál biztosabb befektetés létezik Hollywoodban, mint fogni egy vagy épp több elképesztően népszerű karaktert, alájuk tolni egy kisebb blockbuster költségvetését, aztán egy olyan önálló kalandra küldeni őket, amely akár önmagában véve is teljes mértékben képes megállni a saját lábain. 

A Favreau – Filoni páros által írt, de előbbi által rendezett mozit nehéz lenne azzal vádolni, hogy túlzottan eltért volna a Disney+-os A mandalóri sorozatban már jól bejáratott sablonoktól. Biztonsági játék ez nem vitás, ahogyan a történet alapfelütése is igazából hozza a szokásost. A történet valamikor a harmadik évad eseményei után játszódik, Mando és Grogu az Új Köztársaságnak dolgozva rejtőzködő Birodalmi hadurakra vadászik, azonban a legújabb megbízásuk a Huttokkal is összehozza őket, akikről mind tudjuk, hogy nem érdemes velük újat húzni. A cselekmény nagyjából ennyiben ki is merül, ami egy kicsit több, mint két órás kalandfilm esetében probléma lehetne, viszont Favreau rendezése hamar elfeledteti velünk, még mielőtt azon kezdenénk el gondolkodni, vajon hol melyik Rancor falhatta fel az érdemi csavarokat a történetből. 

Az AT-AT lépegetőkkel indító nyitányt a marketing gépezet szinte összes mozgóképes anyagában megcsodálhattuk már, viszont a nagyvásznon, teljes pompájában látva nehéz azt mondani rá, hogy ne lenne roppant dinamikus vagy hogy Favreau az évek során elfelejtette volna, miképpen kellene ütős akció jeleneteket rendezni. Mert A mandalóri és Grogu akárhogy is szépítem, akkor működik igazán, amikor azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért: vagyis magas oktánszámon pörgő akciójeleneteket dobál egymásra. Az előzetesekben már megvillantott gladiátorviadal és az azt követő autós üldözés engem például a Klónok támadására emlékeztetett leginkább, míg a film második harmadában, egy kissé csendesebbnek szánt Grogu köré épített szekvencia, ha tagadni akarta volna se tudta volna letagadni, hogy az alkotók A Jedi visszatérből merítettek maguknak hozzá nem kevés inspirációt. 

Ezekkel a belső kikacsintásokkal alapvetően nincs különösebb probléma, hiszen mindegyik tökéletesen ellátja a szerepét, vagyis lehetőségeihez mérten mindegyik igyekszik a lehető legmagasabb szinten szórakoztatni a nézőt, viszont az ilyen éles váltások, hamar felfedik Favreauék legnagyobb gyengeségét, mely a vágásban és sajnos a nem túl acélos szövegkönyvben keresendő. Ugyan Favreau több interjúban is igyekezett hangsúlyozni, hogy A mandalóri és Grogu forgatókönyve valójában nem a sorozat eredeti negyedik évadának mozifilmmé át dolgozott változata, bennem azért felmerültek ilyesfajta kétségek, mivel a film tempóját tekintve, az mintha nem tudta volna eldönteni, mikor kell kicsit lelassítani, hogy aztán újra teljes erőbedobással kapcsoljon a legmagasabb fokozatra. Ugyanez a furcsa kettősség a látvány tekintetében is többször terítékre került, mivel megesett, hogy a komputer animációval életre keltett karakter az egyik jelenetben még elképesztő élethű módon lett meganimálva, hogy aztán a másikban, talán a rossz fényelésnek köszönhetően már szinte leugorjon a vászonról. 

Ezeken az apró, ámde annál bosszantóbb hibákon, nyilvánvalóan könnyen tovább lehet lépni, viszont ezek mégis olyan érzést keltenek az emberben, mintha az alkotók a Lucasfilmnél a legnagyobb igyekezetük ellenére sem lettek volna kellően alaposak. Ilyesfajta vádakkal azonban szerencsére a film zenéjét is szerző Ludwig Göransson munkáját nem lehet illetni, aki a sorozatból már jól ismert dallamok mellett, jó néhány vadonatúj darabbal is megörvendeztetett minket a játékidő alatt, így szerencsére zenei fronton tehát abszolút nem érheti szó a ház elejét. 

Az összképet tekintve viszont legnagyobb bánatomra, már közel sem tudom azt mondani, hogy A mandalóri és Grogu több lenne egy kissé közepes, de a jobb pillanataiban, kifejezetten szórakoztató kalandfilmnél. A rengeteg apró, kiküszöbölhető hibája ellenére is azonban Favreau és Filoni lényegében mégis sikerrel vették a legnagyobb akadályt. Mégpedig, hogy a régi és az új Star Wars rajongóknak is egy olyan kalandot szállítottak le, amely ha nem is viszi új irányokba a messzi-messzi galaxist, arra talán mindenképpen tökéletes, hogy még ha Groguhoz hasonló apró léptekkel is, de visszavezesse a Csillagok háborúját oda, ahova eredetileg szánták. A filmszínházak Star Wars rajongókkal teli termeibe. Jelenleg pedig azt hiszem a franchisenak, leginkább erre van szüksége, hiszen rajongók nélkül, az egyre inkább filléreskedő Disney hosszútávon könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a Star Warsnak inkább mégiscsak a streaming világában van a helye.