Az 1995-ben napvilágot látott legelső Toy Story mai szemmel nézve már kicsit ódivatúnak tűnhet, pedig akkoriban valódi technológiai áttörésnek számított, hiszen ez volt a legelső olyan animációs film Hollywood történetében, amelyet teljes egészében komputer animáció segítségével hívtak életre. A bemutató után nem is kellett sokat várni a folytatásra, hiszen 1999-ben már landolt is a folytatás a Toy Story 2 formájában, hogy aztán a stúdió majdnem egy teljes évtizedre ha nem is száműzze, de mindenképpen a polcra helyezze Woody és Buzz na meg a többiek figuráját.

Persze ami késik nem múlik, mert a 2010-es Toy Story 3 nem csak egy minden tekintetben szinte tökéletes lezárás volt, de olyan komolyabb témákba is belekapott, amik tényleg inkább a felnőtt közönségnek szóltak, semmint a konkrét célközönségnek. Mindennek az eredménye később két Oscar díjban, valamint nem kevesebb, mint egy milliárd dolláros globális bevételben testesült meg. Teltek múltak az évek, amikor is azt hittük, hogy a játékháború végleg befejeződött, ám 2019-ben a Pixar előállt a Toy Story 4-ik részével, ami az első háromhoz képest már inkább érződött egyfajta egész estés epilógusnak, mintsem teljes értékű, önálló identitással bíró mozinak.

Rossz filmről persze még ebben az esetben sem lehetett beszélni, viszont hiányzott belőle Pixar varázslat ami a stúdiót a legnagyobbak közé emelte. Mondhatnám, hogy itt aztán tényleg véget ért a történet, de az igazság az, hogy a hosszúra nyúlt történelem lecke után igazából csak most érkezünk el oda, miképpen lehetséges egy ekkora múltra visszatekintő franchise-nál, hogy a frissen érkezett ötödik rész nem egyszerűen remek, de konkrétan fantasztikusan sikerült.

Röviden, ehhez egy konkrét Pixar legendára, Andrew Stanton rendezői illetve forgatókönyvírói székbe való meginvitálása volt szükség. Stanton ugyanis az évtizedek során a teljesség igénye nélkül olyan Pixar klasszikusokat dirigált le, mint a Némó és a Szenilla Nyomában, az Egy Bogár élete, vagy épp a dialógusokat csak elvétve tartalmazó WALL-E. Stanton tapasztalata olyan kreatív energiákat szabadított fel a Pixaron belül, amiket én személy szerint nagyon régen nem tapasztaltam meg Pixar mozitól. És itt nem arról van szó, hogy az elmúlt esztendők Pixar filmjei rendre mind rosszak lettek volna, csak egyszerűen hiányzott belőlük valami titkos összetevő – amit ugye konkurens Kungfu Panda óta tudjuk, hogy nem létezik –  amely felemelte volna őket a legnagyobb Pixar klasszikusok közé. 

A Toy Story 5-nek viszont úgy sikerült ez a bravúr, hogy igazából nem csinált mást, csak visszakanyarodott a széria lelkéhez vagyis magukhoz gyerekekhez és az őket egész létezésük céljaként meghatározó játékokhoz. Az idő vasfoga persze akárcsak minket őket is utolérte, mivel a technológiai haladás vagyis az okos eszközök a fejük tetejére állították az addig általuk biztosnak hitt világot. A lurkók többsége már nem játszik kedvenc játékaival, hanem naphosszat csak a képernyőt bámulja. Így hát naná, hogy a játékok nem hagyhatják ezt annyiban. Vagyis jobban mondva Jessie, aki a második Toy Story óta hatalmas utat járt be, így nem is meglepő, hogy ezúttal a történet immáron jórészt őt állítja a középpontba, hiszen Buzz és Woody története véget ért. Abból a szempontból legalábbis mindenképp, hogy Woody itt már csak amolyan mellékszereplőként asszisztál az eseményekhez, míg Buzz élete egyik legnehezebb küldetését igyekszik teljesíteni azzal, hogy végre elmondja miként érez valójában Jessie iránt.  

A techpokalipszis természetesen Jessie-ket is utoléri, akik egyik napról a másikra arra kell felkapják a fejüket, hogy szerető gazdájuk, Bonnie, immáron maga is rabja a cuki formába öntött képernyőnek Vizi Lillynek, aki Jessie-ékhez hasonlóan persze mást sem szeretne, csak azt ami szerinte a legjobb a kislánynak. Jó szándék ide vagy oda a technológiának az árnyoldalai hamar kimutatják a foguk fehérjét, ám a totális érzelmi megsemmisülés azonban majd csak ezután következik. Stanton ugyanis nem akart egyoldalúan ítélkezni a modern kütyük felett, inkább a tőle megszokott Pixaros módon egyfajta nézőpontot adott arról, hogy mi lesz velünk, ha fizikailag eltávolodunk az emberi kapcsolatoktól, illetve azoktól a dolgoktól amik korábban mindig boldoggá tettek minket. A technológiát érő kritika persze itt még nem ért véget elvégre a lassan világszinten népbetegséggé vált online bántalmazás ábrázolása és annak következményeivel való szembesülés pont olyan szívbe markoló, ahogyan azt Stantontól elvárnánk.

De hát nem egy Pixar filmről beszélnénk, ha nem lenne helye a generációkon átívelő módon mindenkit megnevettető humornak, amiért innen is hatalmas pacsi jár az alkotóknak, ugyanis az előzetesekben is jó előre beharangozott hadseregnyi Buzz Lightyear minden egyes percnyi játékideje aranyat ér. A humor faktorban betöltött központi szerepük mellett szerencsére azért arra is jut idő, hogy rajtuk keresztül némi kis jóleső, klasszikus értelemben vett nosztalgia is felüsse a fejét, ahogy a Buzz-ok elsőként csodálkoznak rá a körülöttük lévő hatalmas világra, valamint arra, valójában milyen életcél vezérli őket igazából a csillagbázis által rájuk bízott küldetésen kívül.

Összességében véve a Toy Story 5 minden szempontból nézve túlszárnyalta a feléje fűzött reményeimet, ami arra tekintettel, hogy egy közel harminc éves franchise-ról beszélünk, mely szó szerint velünk együtt öregedett az évek során, azért nem kis teljesítmény. Andrew Stanton bebizonyította, hogy még ennyi év elteltével is tökéletesen érti ezeket figurákat, arról nem is szólva, milyen tökéletes módon igazította hozzá őket ahhoz a modern, talán kissé elidegenedő világhoz melyben a technológia immár nem választás kérdése, hanem a mindennapi életünk szerves része. Viszont mint minden új dolognál, itt is csak rajtunk múlik, hogyan igyekszünk mindezt arra fordítani, hogy jobbá tegyük a saját és mindazok életét akik fontosak a számunkra. Pont úgy, ahogy Jessiek teszik ezt immár sok sok esztendeje a mi és a gyerkőcök legnagyobb örömére.