Christopher Nolan beevezett új mozijával, és újra regéli minden kalandtörténet alfáját és omegáját. Ám az Odüsszeia megvalósítása durván szembe megy Homérosz eposzának üzenetével, és még a sarki görög bolt is több hellén kultúrát tartalmaz. Irgalmazzanak az istenek!

Az Odüsszeia a világirodalom megkerülhetetlen sarokköve, ami megteremtette minden kalandor, felfedező és harcos ősatyját, a leleményes Odüsszeuszt. Az ithakiai szigetről származó görög király tíz évig hadakozott a bevehetetlennek hitt Trója ellen, majd még tíz évig nem tudott visszatérni szerelméhez, Pénelopéhoz, ezer veszedelmet hordozó tengeri bolyongásából. A bátor hellén azonban nemcsak karjának erejét használta, de „esze járását is kitanulta”, és a legtöbb helyzetből ravaszsága és furmánya mentette meg.

Alakja nélkül nem léteznének az irodalom olyan hősei, mint Gulliver, Robinson Crusoe, James Joyce Ulyssesének hőse, Leopold Bloom, de talán Indiana Jones vagy Luke Skywalker sem.

Az Odüsszeiából számos filmadaptáció született már, melyek közül érdemes kiemelni az Andrei Konchalovsky által rendezett ’97-es darabot, mely a változtatások és kihagyások ellenére igyekezett hű maradni az eposz szellemiségéhez. Emlékezetes lehet még a Coen testvérek Ó, testvér, merre visz az utad? című meglehetősen szabad feldolgozása, mely a világgazdasági válság idejére, az amerikai gyapotvidékre helyezte az ókori történet elemeit. De említhetnénk még a Hideghegy című filmet, melyben egy amerikai polgárháborús déli katona igyekszik hazajutni szerelméhez az öldöklés poklából. Az eposz bizonyos motívumai visszaköszönnek a 2001: Űrodüsszeiában, az Apokalipszis mostban, de akár még A visszatérő című moziban is.

Nem véletlen tehát, hogy a világirodalom ősklasszikusa megmozgatta a korunk egyik legjobb rendezőjének tartott géniuszt, Christopher Nolant. Tagadhatatlan, hogy A sötét lovag-széria, az Eredet vagy az Oppenheimer direktora egy zseniális művész, ám személye körül egy túlzásokba hajló kultusz alakult ki a tévedhetetlen alkotó képzetével. Míg korábban a rendező gyengébbre értékelt munkái is, mint például a Dunkirk vagy a Tenet pozitív várakozást és visszhangot váltottak ki a nézőkből, az Odüsszeia már megjelenése előtt rendkívül heves indulatokat gerjesztett. A közönség kifogásolta a korszak és tájidegen szereposztást, valamint azt, hogy a filmben szereplő jelmezek és tárgyi kultúra sem tükrözi a Krisztus előtt 1200 tájékán létezett mükénéi korszak világát. Fekete szereplők tűntek fel az előzetesben az ókori Hellászban, Agamemnon sisakja pedig inkább illett volna A sötét lovag-trilógiába, mint a trójai háború éveibe.

Mielőtt evezőt ragadnánk és nekihajóznánk a nyílt vizeknek, érdemes tisztázni valamit. Nolan Odüsszeiájával nem az a baj, hogy történelmileg pontatlan, hiszen már az eposz sem volt az. Jó fél évezreddel a trójai háború feltételezett időpontja után született, amikor a görögök már homályosabb ismeretekkel rendelkeztek a műkéni időszakról. A vázafestményeken szereplő jelenetekben a hősök, Akhilleusz vagy Odüsszeusz nem a mükénéi korszak páncéljait viselik, hanem az archaikus és klasszikus görög világ ikonikussá vált felszerelését. Ilyen értelemben egy olyan történettől, melyben ráadásul istenek, szörnyetegek és fantasztikus teremtmények szerepelnek, nem kell elvárnunk a történelmi hitelességet. Elvárhatjuk ugyanakkor azt, hogy valamilyen értelemben mégis autentikus legyen és kötődjön ahhoz a kultúrkörhöz, amiből ered.

Nem az a baj önmagában, hogy Lupita Nyong’o Szép Helénát játszik. Az a probléma, hogy a kenyai származású (egyébként tehetséges) színésznő előbb merült fel egy ilyen szerepre, mint például egy görög vagy mediterrán hölgy.

Matt Damon szerepeltetése viszont akár egy fricskának is tekinthető. A színész gyakorlatilag a Ryan közlegény megmentése óta rendszeresen szerepel olyan filmekben, ahol egyre messzebbről kerül otthonától, és próbál hazajutni. Legyen szó a Csillagok közöttről, A marsiról, de még a Bourne-széria filmjei is egyaránt a mentális hazajutásról szólnak. Damon megtesz mindent, ahogy szinte mindenki a sztárcsapatból. Az már más kérdés, hogy mennyire hiteles a szerepében például Tom Holland, aki nem tudja levetkőzni magáról a Pókember filmek Peter Parkerjét. Anne Hathaway pedig nem a mükénéi kor, hanem napjaink nőszemléletét és feminizmusát csempészi a filmbe játékával. Az Odüsszeia sztárgárdájának szinte mindegyikére igaz, hogy képtelen maga mögött hagyni a XXI. századi felfogást, és egyetlen percre sem tűnik ókorinak a karakterük. John Bernthal, Benny Safdie, Robert Pattinson, Mia Goth vagy Elliot Page sem érik el azt, hogy ne cosplay-partira beöltözött karaktereket lássunk, hanem egy letűnt világ hőseit. Ha pedig Elliot Page, mindenki megnyugodhat, nem Akhilleuszt játssza, a sebezhetetlen vitéz ugyanis meg sem jelenik a filmben. Page ehelyett Szinónt formálja, aki rábeszéli a trójaikat a faló befogadására, és aki valamilyen képtelen módon maga sem tudja, hogy a tákolmányban bajtársai foglalnak helyet. Rendkívül komikus, amikor hoplita sisakot viselő, de láthatóan afrikai származású katona hivatkozik magfára ithakai görögként. Ez nagyjából olyan, mintha egy Sakazuluról szóló film zulu harcosait falfehér emberek alakítanák ágyékkötőben.

Az Odüsszeia szinte semennyire nem hordozza magában az ókori görög milliőt, és a mítoszok világát.

A szereplők hellénsége nagyjából abban mutatkozik meg, hogy a katonák a jellegzetes tarajos sisakokat hordják, mely valójában még nem létezett a trójai háború idején. Ha nem tudnánk valójában mikor játszódik az Odüsszeia, akkor bizonyos jeleneteit még a középkori Észak-Európában is el tudnánk helyezni, annyira korszakidegen az, amit látunk. Középkorias ruházat és fegyverek, abszolút modern, amerikai nagyvárosokat idéző szlenges beszéd. Az előzetesekben szereplő „daddy” a legenyhébbek közé tartozik, de a szereplők száját még a „fuck off” is elhagyja, ami viszont inkább illene az Eminem életéről szóló 8 mérföldbe, mint az ókori eposzba. Ha pedig már Eminemnél tartunk, még ő is alkalmasabb lehetett volna a hellén történetmondó bárd szerepére, mint az afroamerika rapper, Travis Scott, akinek bevezető kántálása egyben a film nyitánya – bár az isteneknek hála, a rapzenével legalább a stáblistáig megvár minket.

A film monumentalitására nem lehet panaszunk. A jelenetek fényképezése- köszönhetően az immáron teljes egészében IMAX szalagra forgott nyersanyagnak – szemkápráztató, bár sok esetben túlságosan sötét. A tömegjelenetek, és a csaták jól koreografáltak, Trója bevételének képsorai pedig impozánsak, egyben félelmetesek. A trójai faló merőben új formában mutatkozik be, és kreatív kivitelezésben szemlélhetjük meg a belsejében rejtőzködő görögöket, akiknek a kard és lándzsaszúrások ellenére csendben kell maradniuk a siker érdekében. A jelmezek kidolgozása azonban botrányosan trehány munka. Itt nemcsak arról van szó, hogy nem hű a valósághoz, hanem arról, hogy a filmben bemutatott tárgyi kultúra a ’90-es évek B-fantasy vonalát idézi. Ötlettelen fekete és unalmas színű ruházatok, páncélok, műanyagnak ható vértek és kardok, melyek színvonalban közelebb állnak a Kevin Sorbo-féle Hercules– sorozathoz, mint például a Weta Workshop mestermunkáihoz A gyűrű urában.

Az Odüsszeia mesés teremtmények és istenek megjelenítésében szintén felemás munkát végez.

A küklopsz hatalmas és félelmetes alakja borzongató, ám túlságosan állatias az eposzhoz képest. Bár Poszeidón egyszemű óriás fiai nem eszükről híresek, Odüsszeusz mégis párbeszédet folytat a küklopsszal, akit aztán leleményével csap be. Ebből a dialógusból viszont semmit sem látunk a filmben, amit azzal indokolnak, hogy az ember sem beszélget a hangyákkal. Ez a kis szegmens mégis egy olyan alkalom lehetett volna, ahol igazán megmutatkozik Odüsszeusz kiváló érzéke a megtévesztéshez és a másik fél kiismeréséhez. Ehelyett a rendező úgy ábrázolja a küklopsztól való szökést, mintha csak egy óriási fenevad elől próbálnának hőseink elfutni.

A szörnyek ábrázolása összességében mégis korrektnek mondható az istenek bemutatásával szemben, akiket Nolan minden méltóságuktól és fenségüktől megfosztva ábrázol a filmben. Kirké palotájából semmit sem látunk, ehelyett egy viskóban élő magányos erdei boszorkányként ábrázolja őt a direktor, akitől távol áll minden vonzerő amit Homérosz leír. Athéné istennőt Zendaya kelti életre, aki attól tűnik isteninek, hogy talpig fehér ruhában, magasztosan beszél Odüsszeuszhoz. Charlize Theron kiváló választás lenne Kalüpszó nimfának, akit viszont a forgatókönyv egy tengerparton élő hajléktalanná degradál.

Ivós játéknak is beillene, ahányszor a filmben Zeusz törvényére hivatkoznak, noha a görög főisten egyszer sem jelenik meg. Zeusz törvénye nem más, minthogy a vendéget, a vándorokat minden görögnek be kell fogadnia, és szeretettel elszállásolnia, hiszen a rongyos ruhák alatt akár maga a nagyságos olimposzi isten is rejtőzhet álruhában. Nolan verziója azonban túlzásba viszi a vendégjogra való hivatkozást, és az Odüsszeuszt és a görögséget sújtó csapásokat egyaránt arra vezeti vissza, hogy a görögök Zeusz törvényét sértették meg, amikor bevetették a trójai falovat. Mindez teljesen ellentétes az eposz üzenetével, hiszen az istenek maguk is megosztottak voltak abban, kinek az oldalára álljanak a konfliktusban. Bár Zeusz kezdeti semlegessége után a trójaiakat pártolta, a Zendaya által megformált Pallasz Athéné pedig kifejezetten a görögöket és Odüsszeuszt segítette. Az eposz szerint ráadásul Zeusz parancsára kell Kalüpszónak hazaengednie a derék akháj királyt.

Az elbeszélésmód nagy vonalakban követi az eredeti mű időfelbontásos elbeszélésmódját, ami mára Nolan védjegyévé vált.

A cselekmény lassan építkezik és a film közepére alaposan felpörög a tempó. Az eposzi kalandok többsége bekerült a filmbe, olykor meglehetősen újragondolva. A történetben természetesen alkalmaznak sűrítéseket a feszesebb dramaturgia érdekében. A filmből teljesen kimarad a fajákok szigete, Odüsszeusz helyette Kalüpszónak beszéli el kalandjait. A lótuszevők szintén kimaradnak a történetből, ehelyett Kalüpszó táplálja vendégét a bódító hatású szirmokkal. A játékidő második része, a hazajutás ellaposodik, és Ludwig Göransson zenéje igyekszik megmenteni a jeleneteket. A muzsika egyébként kifejezetten jól illeszkedik a filmhez, a hangkeverés azonban még mindig magán viseli Nolan kézjegyét. Bár a helyzet közel sem olyan kriminális mint a Tenet esetében volt, a szinte már fülsértő tengeri vihar után bizony fülelni kell (legalábbis eredeti nyelven), mit is mondanak hőseink.

A sztori vége felé az Odüsszeia egyre inkább elkanyarodik az alapanyagtól, és az aktuális üzenet érdekében egy olyan végkifejletbe futtatja a cselekményt, ami nem állhatna távolabb a homéroszi gondolatoktól. Érdemes megemlíteni, hogy egy elmélet szerint Homérosz költeménye az első a világon, ami a poszttraumatikus-stressz szindrómát örökíti meg. Hiszen ha belegondolunk, hősünk egy háborút megélt veterán, aki az évtizedes öldöklés után képtelen hazatérni családjához, mert ebben mindenféle rémálomba illő teremtmény akadályozza. Akárcsak napjaink katonái, akik fizikailag ugyan hazatérnek a pokolból, a lelkük azonban saját odüsszeiájukat járja a sötét látomások és emlékek tengerén. Ezt a felvetést Nolan megpendíti ugyan, azonban sikerült a bot rosszabbik végét megfogva egy szájbarágós, és a kortól teljesen idegen pacifista üzenettel agyoncsapni az alapanyagot. Pozitív ellenpéldaként említhető Robert Eggers Az északi című filmje, ahol a főhős képzeletvilága és a skandináv mitológia rendkívül ötletesen és igényesen találkozik egymással. Eggers értelmezésében a transzcendentális és a racionális világ egymást erősíti, a film üzenete és gondolatisága így időtlenné válik.  

Nem arról van szó, hogy az Odüsszeia ne hordozna aktuális üzeneteket a mai kor embere számára, pláne egy háborúkkal teli időszakban. Hiszen Homérosz már majdnem három évezreddel ezelőtt leírta az ellenség feletti diadal legbiztosabb receptjét: ha nem tudod az akaratodat erővel érvényesíteni ellenségeden, akkor verd át, szivárogj be, bomlaszd őket belülről! Trójai falóval, vagy trójai kémprogrammal, hibrid hadviseléssel, de a lényeg nem változott, ahogy az ezzel járó morális dilemma sem. Nolan azonban nem a múltban lévő, aktuális gondolatokat helyezi előtérbe, bajtársiasságról, hűségről, vagy istenekkel és a természettel szembeni alázatról. A rendező napjaink problémáit vetíti vissza egy ókorias körítésbe. Legyen szó a korszakidegen szereplőgárdáról, a beszédről vagy a filmben megjelenő korszellemről.

A régi nagy klasszikusok feldolgozása és újragondolása önmagában nem ördögtől való, sőt. Az viszont szomorú, ha egy rendező teljesen kiforgatja magából az eredeti művet annak érdekében, hogy ezáltal szélesebb közönségnek adhassa el azt. Nolan műve nem egy konzisztens eposz, hanem egy mesterkélt fantasy-történet, amely az alapmű árnyaltságával szemben egy didaktikus tanmese a háború civilizáció-ellenes hatásáról.

Zeusz és az összes istenek segítsék Christopher Nolant, hogy ő is hazataláljon régi dicsőségéhez!