Zombi járvány a magyar kórházakban: Horror vagy korkép? – Rá-Ro Extra kritika
A Rá-Ro Extra Jeffrey Knox első regénye, ami felteszi a kérdést, hogy mi is rejtőzhet egy száz éves, elhanyagolt épület falai között, és mi történik akkor, ha valaki megpiszkálja a titkokat. A könyvben nem bánik kesztyűs kézzel a karaktereivel: a nyers brutalitással, a reménytelenséggel és leginkább egy zombi apokalipszissel kell megbirkózniuk. De sikerül nekik kikeveredni a magyar kórház omladozó falai közül?

Spoileres leírás!
A történet egy magyar kórházban játszódik, a Covid idején. Hat légtechnikás munkás áll a főszerepben, akiknek a munkájuk nagyon hasonlóan kezdődik, mint bármikor máskor – korán reggel, kicsit panaszkodva, a főnökük miatt morgolódva, egymással vitatkozva érkeznek meg az Üllői úti kórházhoz. Az egész hely egy építési terület, így a legtöbb ember, aki megjelenik szintén munkásemberek, de akadnak betegek, ápolók is a környéken.
Az első napuk vége felé már egyértelmű számunkra is, hogy valami nem lesz rendben: Dávid (az egyik fiatalabb tagja a csapatnak) talál valamit a padláson, ami egy ketrecben van, és megérinti azt. Nem sokkal később szinte allergiás tüneteket produkál, természetellenesen vörösek lesznek a szemei és viszket is neki. Másnap reggel ez sokkal rosszabbra fordul: mély letargiába kerül, élőholtnak tűnik, és elképesztően büdös is. A csapat többi tagja aggódik miatta, próbálják rászedni, hogy nézesse meg magát, vagy legalább menjen haza pihenni, de Dávid meggyőzhetetlen. Felelőtlen kíváncsiság okozta problémába ütközünk.
A pokol tényleg e következtében szabadul el. Dávid valójában zombi lesz, és egy kész járvány kezdődik el. A megfertőzöttek határtalanul agresszívek lesznek, csak a pusztítás és a gyilkolás érdekli őket. A túlélőknek a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy halhatatlanok ezek a zombik: még leszakított fejjel is képesek megpróbálni megharapni azt, aki eléjük kerül.

A brigád tagjai nagyon hamar elszakadnak egymástól, egyedül, vagy párokban kell megbirkózniuk a túléléssel. Laci és Simi közel kerülnek ahhoz, hogy kijussanak a kórház kerítései mögül. Az ő útjuk hozza a legtöbb magyarázat az apokalipszissel kapcsolatban is – találnak egy naplót abból a tudós tollából, aki elindította az egész zombi-járványt. Ebből tudjuk meg azt is, hogy víz hatására a megfertőzött testek szinte gyurmaként egybegyúródnak, egy nagy „tömegsírt” alkotva. Természetesen később ez nem csak a naplóban történik meg, hanem szemtanúi is lehetünk, hogy milyen az összeállás valójában is, emberekkel és nem csak kísérleti patkányokkal.
Laci és Simi sorsa rendkívül szomorú: elérnek a kerítéshez, amiről azt hiszik, hogy a túloldala a megmenekülést kínálja, de ez nem így van. Laci, mikor már éppen átérne, a honvéd katonák puskagolyóinak áldozata lesz. Erre az időre annyira elterjedt már a fertőzés, hogy katonák beavatkozására is szükség volt. Ők azt a parancsot kapták, hogy senkit ne engedjenek ki, így annak az élete is kárba vész, akit nem értek el a zombik.
Szerintem látható már ebből a rövid leírásból is az, hogy mekkora kárt okozott egy kis kíváncsiskodás, így nem okozhatok túl nagy meglepetést azzal, hogyha elárulom, hogy nem kapunk Knox könyvében egy happy endet. Az utolsó oldalakon internacionális beavatkozásra van már szükség, a „megoldás” az, hogy egész Magyarországot megsemmisítik. De ez nem egy ígéret arra, hogy a járvány is megsemmisül.

Covid, kórházak, zombik… ez biztos fikció?
Őszintén szólva én a könyv kinyitása előtt kicsit tartottam attól, hogy nagyon sablonos lesz az egész: a covid, valamint a kórházaknak az állapota egy klisés zombi-történet tökéletes alapjául szolgál. Úgy is éreztem, hogy Knox a covidos könyvvel ki is csúszott már az időből, hiszen tényleg annyit adtak ki 2020 környékén, hogy mindenkinek a könyökén folyt már ki. A kórházas „díszlet” pedig igazán könnyen lehetett volna olyan, aminek a szimbolizmusát túlságosan is emberközelinek érezhettük volna – nem kell túlságosan rájátszani, hogy a valóság is egy horrortörténet legyen. Persze ez nagyon gyorsan átcsaphat ízléstelen szatírává, és én tartottam tőle, hogy ez lesz majd ebben a könyvben is, de meglepően egyik előítéletem sem vált valóssá.
Sőt, azt kell, hogy mondjam majdnem jobban is szerettem volna, ha kicsit nagyobb hangsúlyt kapnak a fent említett dolgok. A covid járványból nem volt azon kívül érzékelhető semmi, hogy az egyik karakteren, aki később zombivá változott rajta maradt a maszkja (ezzel Simi élete hosszát még egy kicsit növelve, mert így nem tudta rendesen megharapni). A szereplők egyike sem említette, vagy gondolt a két járvány közötti párhuzamra, de még a kórházzal kapcsolatban sem jött az elő, hogy a szokásosnál több beteg lenne, vagy ők már tulajdonképpen egyébként is olyanok mint az élőhalottak.

Csak most
Sokszor úgy éreztem olvasás közben, hogy Knox csak a jelenlegi olvasóinak ír. A jelen közönsége felfedezi azonnal a párhuzamokat és a hasonlóságokat a szituációban, nekünk nem kell plusz kontextus, hiszen átéltük mi is a járványt, és a kórházak rossz helyzetét. De lesz majd olyan idő, amikor erre ilyen intenzíven nem fognak az emberek emlékezni, és ők nem fogják felfedezni ezeket, így teljesen lemaradnak ezekről a szöveg mögött megbúvó többlettartalmakról. Sok esetben szerintem az olvasó feladata ezek után utánanézni, és megfejteni azt, hogy „mire gondolt a költő”, de ebben a könyvben nincs is feltétlen semmi kapaszkodó ehhez egy későbbi kornak.
Egy másik eset a könyvben, amiben ugyanez a probléma fordul elő, az a folyamatos pop kulturális referenciák használata. Számomra sokszor nagyon zavaró volt és szinte mindig feleslegesnek gondoltam őket. Legtöbbször egy körülírás elég lett volna egy dologról konkrét utalás helyett. Viszont volt egy jól használt zene elhelyezve a könyvben: mikor a rádióban a Hells Bells szólt, kifejezetten atmoszférateremtő funkciója volt neki.
Karakter probléma
Egy nagy problémám a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy sokáig szinte lehetetlen megkülönböztetni a karaktereket. A hat férfifőszereplőről eleinte csak annyit tudunk, hogy ketten közölük fiatalabbak, és emiatt piszkálva vannak. Az nem derül ki, hogy tényleg rosszabbul is dolgoznának-e, vagy valami más konfliktus rejlene a dolog mélyén. Persze, Józsi (a csapat vezetője) karaktere talán „csak ilyen”, aki csak mindenen morgolódik, de eleinte számomra a teljes motiváció nélküli vitatkozás nagyon zavaró volt és később is inkább csak én törődtem bele, mintsem megértettem volna azt, hogy ennek mi is a célja.
A motiváció nélküliség egy általános probléma, emiatt is volt nekem nagyon nehéz megkülönböztetni a szereplőket. Az utószóból kiderül, hogy az író a volt munkatársai alapján alkotta meg a szereplőit és ebből én arra gondoltam, hogy neki nyilvánvaló az, hogy az életben mi is mozgatja ezeket az embereket előre, de a könyvből ez nekem nem derült ki, és sokszor még csak a szimpátiámat sem érdemelték ki. Nagyon nehezen tudnék jellemrajzokat leírni róluk, mert a belső világuk, vagy gondolataik is gyakran annyival vannak elrendezve, hogy „filozófiai gondolatai voltak” – de az, hogy mik pontosan, arra nem derül fény.
A női szereplők (ha lehet egyáltalán szereplőknek nevezni őket) csak azért jelentek meg a regényben, hogy később sokként érjen a sorsuk minket, valamint, hogy disznó viccek csattanóik legyenek. Az előbbivel nem is lett volna semmi gond, hiszen tényleg mindenki meghal a végén, de egyik nő sem volt valóságos karakter, és még csak a cselekmény előrehaladásában sem játszottak semmi szerepet. Az, hogy az egyik szereplőre „Miss Ázsia”-ként van hivatkozva pedig egy az egyben visszataszító volt a számomra, így az is, hogy a zombi tömegsírokat volt barátnők neveivel nevezték el Józsiék. Sajnos a büfés lány melleinek mérete is nagyobb hangsúlyt kapott mint az, hogy a főszereplők miért is akarnak megmenekülni azon kívül, hogy nem akarnak meghalni.

Az elbeszélő elbeszél mellettünk
A narrátor hangja nem volt konzisztens. Valamikor csak egy leírói hangot kapott, de néhol voltak olyan elszólások az elbeszélésben, mint az „Ígéret ide vagy oda, többé egyikük sem tért vissza ide.” A narrátor legyen vagy mindentudó végig, vagy csak leíró. Ez egy kijavítható hiba a továbbiakban, de érdemes szerintem figyelni rá, mint kezdő író, mert ha a narrátori hang következetes végig a történetben, sokkal jobban el lehet merülni a regényben olvasóként. Engem ezek az elszólások sokszor megakasztottak.
Több olyan dolog volt, ami a történet folyását megakasztotta. A párbeszédek néha nagyon természetellenesnek hatottak, olyan beszélgetések voltak, amik egyáltalán nem voltak élőbeszédszerűek, de ez megint egy olyan dolog, amit egy debütáló könyvnél nem írok fel akkora problémaként. A későbbiekben viszont erre is érdemes odafigyelni.
Ami viszont számomra hibaként ért fel, az volt, hogy nagyon sokszor az író nem vette kellő komolysággal a saját jeleneteit. Egy stresszes résznél, mikor már majdnem a feszültség tetőpontjára jutott volna a történet, vagy a narrátor, vagy a szereplők elviccelték a helyzetet. Az egyik karakternél ennek volt értelme, róla már korábban megtudtuk, hogy hajlamos elbagatellizálni viccekkel komoly helyzeteket, de ez sokkal hatásosabb lett volna, ha a többieknél és a narrációban ez nem fordul elő. A leíró részek erősek voltak szerintem, a könyvnek messze a legjobb elemei, de a poénok ezeket a részeket is csorbították. A lelkivilágukban sem lehetett különösebben érezni a változást, mert olyan volt mintha folyamatosan a következő viccen gondolkodtak volna csak.

A halálok kreatívok voltak, féltem attól, hogy mindenki a brigádból csak át fog változni zombivá, de ebbe egyértelműen sok gondolat ment. Simon halálának a jelenete egészen megrendítő volt, azt hiszem nekem a kedvenc részem volt az egész könyvből. Itt jól volt megírva az elme bomlása, úgy éreztem, hogy volt tétje a döntéseinek. Érdekes volt az is, hogy a honvéd katonák parancsteljesítései is hogyan jelennek meg ebben az apokaliptikus helyzetben.
Összességében én úgy gondolom, hogy a könyvnek egy szorosabb szerkesztésre lett volna szüksége, de az alapgondolata egészen érdekes. A szexizmus, rasszizmus és homofóbia határán táncoló részeket én mindenképpen magam mögött hagynám, vagy legalábbis nem hagynám reflektálatlanul, és nagyobb hangsúlyt fektetnék arra, hogy a főszereplőim olyan emberek legyenek, akiknek az olvasók drukkolnak. Én bízom benne, hogy Knox következő köteteiben már egy feszesebb struktúrájú, és magasabb tétekkel rendelkező sztorit kapunk, egy hasonlóan kegyetlen és groteszk atmoszférával.
Akinek egy véres zombi horrorhoz van kedve, ahol nem feltétlen akar nagy röptű gondolatokba bocsátkozni, és néhol nevetni is akar, annak lehet hogy kedvére lesz Jeffrey Knox könyve!
Köszönöm szépen a példányt, amit az író a Kritizátor számára küldött egy őszinte véleményért cserébe!


