Végre egy minőségi vámpír játék! – The Blood of Dawnwalker kritika
A biztos lábakon álló vízió nem véletlen, hiszen a játékot fejlesztő Rebel Wolves stúdiót a The Witcher 3: Wild Hunt rendezője, Konrad Tomaszkiewicz alapította. A játék hivatalosan szeptember harmadikán jelent meg PS5-re, Xbox Series-re és PC-re. A The Blood of Dawnwalker még a Rockstar Games nagy robbanása a Grand Theft Auto VI mellett is az év egyik legjobban várt címe volt a videójátékos közösségben. Ugyanis már mindannyian ki voltunk éhezve egy igazán jó vámpír kalandra, ami nemcsak papíron és marketing maszlagok víziói szerint működik jól. Lássuk a kritika tárgyát képző játék beváltotta-e a hozzá társított elvárásainkat!

Új trónkövetelő a vámpíros RPG-k között?
A vámpíros videójátékok műfaja az elmúlt években nem igazán kényeztetett el minket kiemelkedő alkotásokkal. A Dontnod Vampyr játéka sem lett elég meghatározó alkotás és a legújabb Vampire: The Masquerade – Bloodlines 2-ről ne is beszéljünk inkább mindenki lelki nyugalma miatt. Magyarán a A Vampire: The Masquerade – Bloodlines óta (ami egy 2004-es játék!!!) kevés olyan szerepjáték érkezett, amely képes lett volna igazán megragadni a vámpírlét sötét, kiszámíthatatlan és morális dilemmákkal járó világát. Ezen szeretet volna változtatni a The Blood of Dawnwalker, a CD Projekt RED egykori fejlesztőiből alakult Rebel Wolves első nagyszabású játéka.
A középkori fantasy világba helyezett akció-szerepjáték egy pestis sújtotta völgybe kalauzol minket, ahol az emberiségnek egy egészen újfajta fenyegetéssel kell szembenéznie. A fejlesztők egy döntésekre, következményekre és időmenedzsmentre épülő kalandot ígértek, amelyben a nappal és az éjszaka nem csupán látványelem, hanem a játékmenet alapvető meghatározója is.
De vajon sikerült egy új vámpíros klasszikust alkotniuk, vagy a remek alapötletek mellett túl sok kihasználatlan lehetőség maradt a játékban?

C, mint Coen bosszúja
A The Blood of Dawnwalker története egy külvilágtól elzárt völgyben veszi kezdetét, ahol főszereplőnk, Coen éli mindennapjait családjával. A korszak betegségei Sangora völgyének lakosságát sem kerülik el. A kor egyik leghalálosabb kórja, a pestis tizedeli a népességet, a betegség elleni elkeseredett küzdelmet pedig tovább nehezíti a völgy felett zsarnoki terrorral uralkodó Skender Dragosti földesúr, aki tömeges mészárlásokkal próbálja megfékezni a fekete halál terjedését.
A káoszt és a földesúr hatalmának meggyengülését kihasználva előbújik Brencis és vámpír bojárjai a barlangjuk sötétjéből. Skender meggyilkolásával magukhoz ragadják a hatalmat, és kikiáltják magukat Sangora völgyének új urainak. A lakosság kénytelen behódolni Brencisnek, aki saját vérét ajánlja fel az embereknek. Az eredmény szinte csodával határos: a betegek meggyógyulnak, a nép megszabadul a pestistől, és egyfajta halhatatlanságot kap cserébe. Ahogy azonban minden ilyen ajánlatnak, ennek is ára van: az emberek saját vérükkel fizetik meg az új életet uraiknak.

Sokak számára ez elfogadható alku a betegségektől mentes életért, mások viszont csupán haszonállatként tekintenek magukra, akik felett egy túlvilági zsarnok uralkodik.
Ebbe a közegbe csöppen bele a játékos, és veszi át Coen irányítását. A parasztcsaládból származó főhős élete egy Brencis tiszteletére rendezett vérmise során fordul tragikus irányba, amikor elrabolják a családját. A cél innentől egyértelmű: megmenteni szeretteinket Brencis megkoronázása előtt.
Coen Brencissel való találkozása után azonban nem közönséges ember vagy vámpír, hanem egy úgynevezett Dawnwalker, azaz hajnaljáró. Különleges képessége, hogy nappal emberként, harci és boszorkányképességeit használva küzdhet, éjszaka viszont előtérbe kerülnek vámpírerői. Ez a kettősség nemcsak a történet, hanem a játékmenet egyik legfontosabb alappillére is.
Harminc nappal később
A The Blood of Dawnwalker egyik legvitatottabb játékmechanikai megoldása az időkezelés. A fejlesztők elképzelése szerint mindössze harminc nap áll rendelkezésünkre a főtörténet teljesítésére. Ez harminc nappalra és éjszakára oszlik, és szinte minden küldetéshez kapcsolódó cselekedetünk időbe kerül. Emiatt valódi súlya van annak, hogy melyik karakter megbízását vállaljuk el, és melyik történetszálra fordítjuk a rendelkezésünkre álló időt.
A rendszer természetes módon terel a fő történeti szál felé, hiszen első végigjátszásunk során elsősorban a családunk megmentésére kellene koncentrálnunk. Meglepően jól működik ez a fejlesztői húzás, még ha a kivitelezésen érződik is, hogy van hová fejlődnie. Az alapötlet mindenképpen remek: a játékosnak folyamatosan mérlegelnie kell, hogy megéri-e egy mellékküldetésre időt áldoznia, vagy inkább a fő cél felé haladjon.

Ez azért is válik hasznára egy idő utána a The Blood of Dawnwalkernek, mert a játékmenete nagyjából nyolc-tíz óra után már nem igazán tartogat új meglepetéseket. A felfedezés továbbra is izgalmas lehet, amikor egy elhagyatott falura, vagy egy apácák szellemei által kísért ódon kastélyra bukkanunk, de a küldetések és a harcok változatossága és kreativitása idővel érezhetően redukálódik.
A döntéseinknek ráadásul nemcsak az időbeosztásunkra, hanem a történet alakulására is komoly hatásuk van. Ha nem iszunk elegendő vért, akár egy párbeszéd közben is elveszíthetjük az önuralmunkat, és megharaphatunk valakit, aki ebbe belehal. De dönthetünk úgyis, hogy megöljük a számunkra nem szimpatikus mellékkaraktert küldetésen kívül. Így olyan szereplőktől is elbúcsúzhatunk, akiknek később még fontos szerepük lehetett volna a kalandunkban. Hasonló következményekkel járhat, ha idő előtt végzünk Brencis egyik emberével.

Ezek azok a pillanatok, amelyek igazán életre keltik a játékot. Nem csupán arról van szó, hogy különböző válaszlehetőségek közül választunk, hanem arról, hogy tetteinknek és játékstílusunknak valódi következményei vannak.
Sötétebb mint egy Snyder film
A játék egyik legnagyobb erőssége egyértelműen a világépítés. Sangora völgyének története, a vámpírok eredete és a Brencis és csatlósainak tekintélyt és félelmet sugárzó alakja egy olyan fiktív középkori környezetet teremt, amelyben élmény elveszni. A pestis, a társadalmi kiszolgáltatottság és a természetfeletti hatalom összefonódása különösen erős atmoszférát eredményez.
A felfedezés során számos érdekes helyszínre bukkanhatunk, az elhagyatott településektől kezdve az ősi kastélyokig. A környezet történeteket mesél, és sokszor már önmagában egy új terület felfedezése is elegendő motivációt ad a továbbhaladáshoz.

A Rebel Wolves különösen jól érzett rá arra, hogyan kell egy sötét fantasy világot megtölteni történelmi és természetfeletti elemekkel – például Szent Mihály kardja. A játék atmoszférája az egyik legnagyobb erénye, és sokszor akkor is képes fenntartani az érdeklődést, amikor a játékmenet már kevésbé tud újat mutatni.
A főtörténet hossza sincs elnyújtva feleslegesen, de nem is érződik túl rövidnek, körülbelül húsz-huszonöt óra alatt végére lehet érni. A többféle befejezés és karakter pedig további újrajátszási értéket ad, hiszen bizonyos karakterek és az események végkimenetele nagyban függ attól, hogyan viszonyulunk egyes szereplőkhöz, és milyen döntéseket hozunk a kaland során.
A karddal és karmokkal hadakozó
A legjobb küldetések esetében egyértelműen megmutatkozik a fejlesztők tapasztalata. A nyomozásra, erkölcsi dilemmákra és jól megírt történetekre építő feladatok kifejezetten erősek, és ezekben érződik leginkább az egykori CD Projekt RED hatás.
A mellékküldetések többsége azonban már kevésbé emlékezetes. A legtöbb feladat Brencis és kompániája hatalmának gyengítésére épül, amihez különböző vérszállítmányokat kell szabotálnunk, vagy az ellenfél utánpótlását kell megzavarnunk. Ezek a megbízások gyakran megrekednek a „menj ide, menj oda” sémánál, és nem igazán képesek változatos élményt nyújtani.
Egy The Witcher 3 vagy Cyberpunk 2077 küldetésváltozatosságát ezek a feladatok nem érik el, pedig a stúdió múltja miatt kézenfekvő az összehasonlítás.

A harcrendszer elsőre nehézkesnek és kissé bugyutának tűnhet, de ha sikerül ráéreznünk a működésére, meglepően jól összeáll. A blokkolásra, védekezésre és ellentámadásokra építő mechanika üdítő változatosságot jelent néhány olyan játék után, amiben állandó támadásgomb nyomogatásában kimerülnek a harcok.
Hosszabb távon azonban ez a rendszer is egyhangúvá válhat, sőt frusztrálóvá, ha egyszerre több ellenféllel kell megküzdenünk. Az ellenféltípusok száma meglehetősen korlátozott, és néhány összecsapás jóval nehezebbnek bizonyul, mint amilyennek elsőre látszik. Különösen idegesítőek az állatokkal vívott véletlenszerű harcok: gyakran futunk bele felfedezéseink során medvékbe vagy farkasokba, amelyek hamar elveszik az ember kedvét a felfedezéstől.
Képességek káoszában
Coen fejlődése három különböző képességágra épül: harci, vámpír- és boszorkányképességeket fejleszthetünk. Az egyiket ezek közül egy a prológusban megismert szereplőtől sajátíthatjuk el, ami érdekes kiegészítése a főhős fejlődésének.
A koncepció alapvetően jól illeszkedik a Dawnwalker kettős természetéhez, a kivitelezés azonban kissé átgondolatlannak érződik. Az időmenedzsment miatt ráadásul nehéz minden képességet és kombinációt kipróbálni, így a fejlődési rendszer nem tudja teljesen kibontakoztatni a benne rejlő lehetőségeket.
Remélhetőleg a 2.1-es frissítéssel érkező New Game Plus játékmód ezen is javított vagy egy későbbi frissítés fog, és nagyobb szabadságot ad majd a különböző képességkombinációk kipróbálására.

Teljesítmény vs. Grafika
A megjelenés környékén a technikai oldal kapta a legtöbb figyelmet, különösen a konzolos teljesítménymódok miatt. Sokáig úgy tűnt, hogy PlayStation 5-ön és Xbox Series konzolokon csupán harminc és negyven FPS közül választhatunk, a hatvan FPS pedig kizárólag PC-n lesz elérhető.
A közösségi felháborodás, amely egyes esetekben az előrendelések lemondásáig is eljutott, végül meghozta az eredményét: a fejlesztők bejelentették, hogy már a megjelenéskor elérhető lesz a hatvan FPS-es teljesítménymód konzolokon is. Saját tapasztalatom szerint PS5 Fat konzolon a negyven FPS-es beállítással is jól működött a játék, de 2026-ban a hatvan FPS már alapelvárás egy ilyen kaliberű játéknál.
A felháborodás megítélésében ugyanakkor érdemes megemlíteni a kettős mércét is. Az új GTA esetében, amely szintén harminc FPS-es képfrissítéssel érkezik, jóval kisebb ellenállást tapasztalhatunk, míg a The Blood of Dawnwalker esetében komoly vita alakult ki a téma körül.

A hagyományos PS5-ön elérhető teljesítménymód célja a hatvan FPS, amelyet a játék nem minden helyzetben képes stabilan tartani, de összességében elfogadható élményt nyújt mármint sokkal jobb mint a harminc FPS ezt értsétek így.
Egy ígéretes vámpíros szerepjáték első fejezete
A The Blood of Dawnwalker nem definiálja újra a műfajt, bár voltak erre utaló próbálkozások – lásd időkezelés, de ehhez sokkalta jobban és igazságtalanabbul kellett volna ezt funkciót alkalmazni – és láthatóan nem is ez volt a fejlesztők célja. A harcrendszer, a mellékküldetések felépítése és a képességfák még csiszolásra szorulnak, a AA stúdió korlátai pedig néhol érezhetően megmutatkoznak.
Mindezek ellenére egy jól működő, zseniális atmoszférával és zenével felvértezett szerepjátékot kapunk a pénzünkért, amelyben élmény felfedezni, elveszni és döntéseink moralitása között igazságot tenni. A történet és a világépítés kellően erős ahhoz, hogy a játékmenet ismétlődőbb részei mellett is fenntartsa az érdeklődést.
A szereplőgárda ugyanakkor a játék egyik gyengébb pontja. Bár számos egyedi karakterrel találkozunk, közülük kevesen válnak igazán emlékezetessé vagy szerethetővé. Egy The Witcher 3 karaktereihez hasonlóan erős szereplőgárdát itt egyelőre nem kapunk. Ráadásul az egész kaland egy nagyobb történet bevezetőjének érződik. A lezárás is azt sugallja, hogy Coen története igazán egy esetleges folytatásban teljesedhet ki a jövőben. Erre minden lehetőség megvan, hiszen megjelenés után pár nappal már el is kelt a játékból egy millió példány.
A The Blood of Dawnwalker tehát nem hibátlan, de mindenképpen egy olyan vámpíros szerepjáték, amelyre érdemes odafigyelni. A Vampire: The Masquerade – Bloodlines óta végre ismét kaptunk egy olyan alkotást, amely méltán pályázhat a műfaj egyik legjobb modern képviselőjének címére.
Ajánlom mindazoknak, akik szeretik a történetközpontú, döntésekre építő szerepjátékokat, és szívesen merülnek el egy sötét, atmoszférikus fantasy világban. Azok viszont, akik változatos mellékküldetéseket, kifinomult harcrendszert és technikailag szinte hibátlan élményt várnak, könnyen csalódhatnak benne.


