Film

A slasher filmuniverzum – Fear Street trilógia kritika

Halloween alkalmából előszeretettel vesszük elő és poroljuk le a régi, nagy klasszikusokat. Sokadszorra nézzük meg, ahogy Freddy Krueger kesztyűs mancsa kinyúlik a kádból Nancy felé, vagy, ahogy Michael Myers házról-házra néma csöndben figyeli és követi Laurie-t. De mi lenne, ha ezek a kultikus sorozatgyilkosok egy világon osztoznának? Ha Jason Voorhees és Ghostface ugyanabban az álmos amerikai kisvárosban szedték volna áldozataikat? Ha nem is pont velük, de a Netflixre júliusban felkerült Fear Street trilógia egyértelműen róluk mintázta saját sorozatgyilkosait.

Az álmos jelző nem feltétlenül helyes az Ohio államban található Shadyside-ra, aminek többszázéves történetét újra és újra bekövetkező tragédiák árnyékolják be: 10-15 évente a kisváros egyik, mindaddig békés lakója véres mészárlást rendez a lakosdság körében. A helyi urban legend szerint a borzalmak egytől-egyig ugyanarra az eseményre vezethetők vissza, a boszorkány, Sarah Fier 1666-os felakasztására, amikor is Fier átkot szórt a városra. A sors fintora, hogy gyilkosságok fővárosa mellett közvetlenül fekszik Sunnyville, az Egyesült Államok egyik leginkább prosperáló, legbékésebb települése, ahol a bűnözés fogalma gyakorlatilag ismeretlen.

A Fear Street különlegessége, hogy nem csak egy sima slasher-trilógia, hanem a slasher filmek gyilkosainak Bosszúállókja. A koponyamaszkos, a zsákfejű és a többiek nemcsak, hogy ugyanabban az “univerzumban” léteznek és tevékenykednek, de egyazon mitológiába vannak becsomagolva, hasonló koncepció alapján, mint amit a Ház az erdő mélyén valósított meg pár éve. Önmagában azért is érdekes kísérlet a Fear Street, mert a streaming világában szokatlan formátumban készült. A három filmet egy hetes eltolással dobta fel a platformjára a Netflix, ami mellesleg már egy évvel korábban, moziban mutattak volna be, de sok más elkészült vagy még készülő fázisban lévő művel egyetemben a koronavírus-járvány ennek is megnehezítette az előéletét.

1994-ben vesszük fel a történet fonalát, itt ismerkedünk meg a trilógia főszereplőivel: Deenával (Kiana Madeira), Sammel (Olivia Scott Welch), Henryvel (Benjamin Flores Jr.), Simonnal (Fred Hechinger) és Lizzie-vel (Julia Rehwald). A helyi plázában gyilkosság történt, amikor egy fiatal lányt, Heathert (Maya Hawke) meggyilkolja a saját barátja, Ryan Torres (David S. Thompson). A helyiek körében ismét felmerül az égető kérdés: Shadyside tényleg átkozott hely, vagy valami más áll a évszázadok óta tartó és évtizedenként jelentkező gyilkosságok között?A történet során a kis csapattal jutunk egyre és egyre mélyebbre a rejtély megoldásához, amely ösvény slashertől nem idegen módon hullákkal és vérrel van kikövezve. Ahogy a trilógia darabjainak alcíme is jelzi, az események katalizátorának megtalálásához az időben is utazunk vissza (persze képletesen), ami már önmagában sokat hozzá tesz a filmek hangulatvilágához.

Míg az első rész a 90-es évek slasherjeinek atmoszféráját adja vissza, mint a Sikoly (ebben nem kis szerepe van a Sikoly zenéjét is szerző Marco Beltraminak, akinek ez a soundtrackje is remekül sikerült – hogy egy példát mondjak, a harmadik részben hallható Sarah’s Fate különösen szép), addig a ’78-ban játszódó második rész leginkább egy Péntek 13. hommage, az 1666-ban játszódó harmadik etap pedig sokkal inkább egy okkult horrorra hasonlít. De több filmet is megidéz a Fear Street: van gyilkos, aki a Kör Samarájára emlékeztet, egy jelenet pedig a Ragyogás híres jelenetére hajaz, amelyben Jack Torrance idegállapotban, baltával a kézben esik neki egy ajtónak. A három közül egyértelműen a középső az, ami a klasszikus diáktáboros szettingjének hangulatbombája ellenére a legkevesebbet adja hozzá a három filmet átfogó történethez. Akármennyire is szórakoztató az 1978, az tagadhatatlan, hogy az alkotók egyszerűen nem tudtak három filmet felhúzni a történetet előidéző rejtélyre, emiatt a második felvonásnak erősen filleres beütése van.

A három film egyenként erősen közepes minőséget képvisel, mindazonáltal humoros, érzelmes és végig izgalmas tud maradni. Ha a három filmre egy alkotásként tekintek, akkor kirajzolódik a Fear Street mitológiájának jól megírtsága. Az utolsó fordulat lehet, hogy egyeseknél ki fogja csapni a biztosítékot, hisz erősen érezni benne a Netflix identitáspolitikai állásfoglalását (a szereplőgárda kiválasztásakor és a karakterek megírásakor is nagy hangsúlyt fektettek a minél szélesebb körű diverzitásra – valamint arra, hogy a fehér heteroszexuális férfi vagy negatív szereplő legyen, vagy comic relief). De a három rész cselekményéből logikusan következő, jól előkészített csattanóról van szó, ezért a magam részéről egyáltalán nem éreztem csalódottságot és nem éreztem úgy, hogy a sorozat becsapott volna.

A színészi játékot illetően nem lehet ok panaszra, ha valakit ki kéne emelnem, a Stranger Thingsből jól ismert Sadie Sinket mondanám, aki leginkább meggyőzött színészi kvalitásairól. Habár nem spóroltak a vérrel és az erőszakkal, kortársaihoz képest a Fear Street-trilógia még kifejezetten családbarát. A világot nem váltja meg ugyan, de aki Halloween estéjét filmnézéssel akarja tölteni, annak kellemes szórakozás. Minden megvan benne, ami egy gyilkolós tinihorrorból nem hiányozhat: pörgős akció, azonosulható karakterek, romantika (hogyha nem idegenkedsz az azonos nemű kapcsolatoktól – és itt a két főszereplőről van szó), kaszabolás, jól megágyazott fordulatok, és nem utolsósorban, a Fear Streetnek hatalmas szíve van – gyakorlatilag és átvitt értelemben egyaránt.