Képregény

A tökéletes bűntény? – Alvilág 1.-Gyáva ajánló

Füstös, alkoholgőzben úszó kocsmák és villódzó neonfények. Kétes hátterű informátorok, dupla szálra felfűzött, jól átgondolt átverés, korrupt zsaruk és egy könnyűnek korántsem nevezhető apai örökség. Valahogy így lehetne felvázolni a remekül megkreált krimi berkeiben járatos Ed Brubaker és Sean Phillips jelenleg tárgyalt munkáját, amely az Alvilág széria első futamaként látta meg a napvilágot. De az életérzés megtapasztalásának érdekében lépjünk közelebb a bárpulthoz és kérjünk még egy kört az Undertow kínálatából.

„Szegény Sonny, ledarálta a szecskavágó!”

Kötetünk főhőse a Leo névre hallgat és már az első néhány oldal után szembesülhetünk vele, hogy egy árnyak közt mesterien mozgó, érzékeit tökéletesre csiszolt tolvajt ismerhetünk meg személyében, akinek mindig van egy menekülési terve. Protagonistánkat ugyanis nem véletlenül illetik a gyáva jelzővel, hiszen paranoiás félelme a rács mögé kerüléstől mindig az egérút gondos megválasztása és az erőszakosabb szcenáriók elkerülése felé terelik, már amennyire ez egy bűnöző esetében lehetséges. Igaz ez egészen addig, amíg finoman fogalmazva, fel nem kérik bizonyos látszólag tökéletesen kivitelezhető rablás végrehajtására, hogy az egy pontig elkerülhetőnek tetsző végzete felé kezdje sodorni.

A cselekmény folyásának szempontjából hamar kerülnek elő olyan karakterek, mint Ivan, a Leo apjának halála után őt magához emelő egykori gengszter, aki a sztori időpontjában már az Alzheimer és a heroin kettős rabságában sínylődik, és nem mellesleg rávilágít arra, főhősünkben mikor és hogyan öltött testet a börtöntől való kóros felélem. Továbbá Roy a város bűnözőkirály jelöltje, a lányának jobb életet adni akaró, démonaival küzdő és Leo iránt közel sem közömbös Greta, valamint Gnarly az Undertow segítőkész csaposa.

A szereplőgárda, a narráció fejünkben szinte jazz dallamokkal kiegészülő zakatolása és a történet végének közel sem idealisztikus lezárása érdekes és magával ragadó hangulatot teremtenek. Na persze ne a túl romantizált gengszterfilmek megoldásaira számítsatok, hanem inkább a mocskosabb, íratlan szabályokat nagy részben mellőző, amolyan A sebhelyesarcúra emlékeztető utánérzés bukkanhat fel némely szakaszban, nagyratörő tervekkel és annál is nagyobb zakózásokkal. Plusz érdekességként, elbeszélésünk egy pontján különös víziószekvenciával megfűszerezve.

„Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb!”

Néhány sor erejéig nézzünk rá a képregény grafikai oldalára is. A layout letisztult és az egyszerűbb, szabályos, mondhatni tradicionális megoldásokat részesíti előnyben. A több, kisebb panel használata sokkal átláthatóbbá és követhetőbbé teszi a cselekményt, továbbá Phillips előszeretettel alkalmaz egy-egy snittben teljesen elvékonyított, bizonyos mikro-momentumokra fókuszáló átkötéseket jellegzetessé téve munkáját.

Természetesen azért kapunk fél oldalt kitöltő, város felett tompán pislákoló napfelkeltét, némely esetben elnagyolt, máskor pedig kifejezetten részletes arcmimikát, ha a helyzet úgy kívánja. Habár az eredeti megjelenés 2006-ra datálható, a stílus mégis a 90-es évek gyakorlatát idézi, igényesebb, noirosabb kivitelben, azonban hasonlóan sötét tónusban és kísértetiesen egyező árnyékolási metodikával. A múlthoz való kapcsolódás azonban nem csak itt érhető tetten, hanem az álom az álomban jelleggel, időről időre felbukkanó, külön kis Frank Kafka stripek formájában egyaránt.

Összefoglalva: egy vérbeli krimi történetet tarthat kezében az a mélyen tisztelt olvasó, aki ezen, nagyító lencse alá tartott kötetet választja. Csavaros, néhol szívszorító és megfelelően árnyas stílusban megrajzolt oldalakat, valamint egy közel sem vidám végkifejlet és tanulságot mondhat magáénak. Ha nem bírod a happy endeket, de a félhomályos, tompa fényű utcákat és a rézfúvósok andalítóan szüremlő futamait igen, akkor ne keress tovább!

Ha szeretnétek lecsapni a kötetre, a Vad Virágok webshopban megtehetitek!