Sorozat

A legrosszabb szörnyeket mi teremtjük

Várható volt, hogy amint véget ér az HBO kultikus fantasy sorozata, a Trónok harca, a kábelcsatornák és streaming-szolgáltatók azonnal ugrani fognak, hogy betöltsék a helyén támadt űrt. Az első a sorban a Netflix új szériája, ami Andrzej Sapkowski nagysikerű regényei alapján készült. A kérdés csak az, hogy megtalálta-e a saját hangját a sorozat, vagy A Tűz és Jég Dala árnyékában marad?

witcher1.jpg

Ríviai Geralt: egy mutáns szörnyvadász, aki pénzért megszabadítja az embereket a rájuk leselkedő fenyegetéstől, cserébe viszont kiközösítés és megvetés az osztályrésze. Vengerbergi Yennefer: egy nagy hatalommal bíró varázslónő, aki bármit megtenne azért, hogy visszaszerezze azt, amit elvettek tőle. Cirilla hercegnő: Cintra királyságának trónörököse, aki menekülni kényszerül, miután a déli Nilfgaard elfoglalja az otthonát. Három eltérő hátterű ember, akik a hatalmas Kontinens különböző pontjairól származnak, mégis összeköti, és egy útra sodorja őket a Végzet.

Azt szerencsére már az első epizód nyilvánvalóvá teszi, hogy a The Witcher nem sok dologban emlékeztet a Trónok harcára. Ugyan mindkét sorozat egy dark fantasy világban játszódik, valamint az erőszak és a szex ábrázolásától sem riadnak vissza, a hasonlóságok sora nagyjából itt véget is ér. Míg az HBO sorozatában az udvari intrikán és a politikán volt a hangsúly (legalábbis a korai évadokban), addig a Netflix szériája egy hagyományosabbnak mondható megközelítést alkalmaz a fantasy zsánerére. Ugyanakkor képes olyan, aktuális témákról is beszélni, mint pl. a rasszizmus, ami itt az emberek és más fajok (törpék, tündék stb.) között jelenik meg. Valamint a mostanság népszerű, hülye kifejezéssel élve „realista” fantasykhoz képest a sorsszerűség, vagy ahogy a The Witcherben nevezik, a Végzet különösen fontos szerephez jut a cselekményben.

witcher2.jpg

De valami mintha mégis hiányozna a Netflix sorozatából. Miközben néztem, végig az motoszkált a fejemben, hogy mindez szép és jó, de olyan érzésem volt, hogy ez nem a szokásos Netflix-színvonal. A párbeszédek bár jól meg vannak írva, sokszor olyan teátrálisan vannak előadva, mintha egy rajongói filmet néznénk (példaként felhozhatnám bármelyik jelenetet, ami úgy ér véget, hogy az egyik szereplő egyszerűen elsétál). A jelmezek és a díszletek néha költséghatékonynak tűnnek, mintha más korábbi produkciók kellékeit használták volna föl (és akkor még nem is beszéltem az olyan vadhajtásokról, mint a nilfgaardi katonák „herezacskó” páncélja, ami egyszerűen nevetségesen néz ki), a harcjelenetek jól vannak koreografálva, ellenben a CGI bizonyos jelenetekben inkább az előző évtizedet idézi. Nem tudok nem arra gondolni, hogy a Netflix eredetileg nem bízott a The Witcher sikerében, és ezért nem adták meg a megfelelő anyagi hátteret a produkcióhoz, pedig A Gyűrűk Ura és a Trónok harca óta tudjuk, hogy ha az ember fantasyt forgat, akkor csakis nagyban érdemes gondolkodni. Bízom benne, hogy az első évad sikere után már több pénzt fognak szánni a második évadra.

Mert a történetben, és legfőképpen a karakterekben rengeteg potenciál rejtőzik. Henry Cavill egyszerűen tökéletes Geralt szerepében, remekül hozza a cinikus, meghasonlott szörnyvadászt, aki azért időről-időre megmutatja, hogy mégiscsak helyén van a szíve. Kezdetben szkeptikus voltam Anya Chalotrával kapcsolatban, hiszen Yennefer volt az egyik kedvenc karakterem a CD Projekt videojátékaiban, de szerencsére ő sem vallott kudarcot. A Cirit alakító Freya Allannek az első évadban nem sok interakciója volt a másik két főszereplővel, de a saját jeleneteiben tisztességgel megállta a helyét. Alig várom, hogy a folytatásban az ő történetük milyen irányba fog haladni. Külön kiemelném még a Jaskiert alakító Joey Batey-t, a szószátyár bárd és a mogorva witcher szóváltásai a fénypontjai voltak az epizódoknak, amikben szerepeltek. A soundtrackről is csak elismerően tudok nyilatkozni, az egyes háttérzenék, különösen a dalok sokat hozzátesznek a hangulat megteremtéséhez.

witcher5.jpg

A The Witcher első évadja lefektette az alapokat, amiket ha a Netflix tovább fejleszt, és kijavítja a hibákat, akkor legalább akkora kultuszmű válhat belőle, mint a Trónok harcából. Nekem minden esetre felkeltette az érdeklődésemet a folytatás iránt, és még azt sem tartom kizártnak, hogy elolvasom Sapkowski regényeit, amíg a második évadra várunk.

U.i.: Nekünk, magyar nézőknek különösen nagy élmény lehet a The Witcher, hiszen a nagyrészt Magyarországon forgatott sorozat jeleneteiben olyan helyszíneket ismerhetünk fel, mint a Vajdahunyad vára, a tatai és a pilisborosjenői vár, a tárnoki kőfejtő vagy a szentendrei skanzen.