2011-as megjelenése utána a Ready Player One hatalmas siker lett mind a könyves, mind a filmes világban. Ernest Cline ezt talán annak is köszönheti, hogy egy nem túl távoli, már ma is valóságosnak érezhető világba helyezte a történetet, illetve hogy egy olyan ikonikus korhoz nyúlt hozzá, ami a mai videójátékok alapját is adta. A történetet most nem mesélem el, aki viszont nem ismerné, annak egy korábbi cikkünket tudom ajánlani, ami egy kis gyorstalpaló Cline világához. Ugyanis ebben az évben, egész pontosan június 8-án végre megérkezett hazánkba is a várva várt folytatás, a Ready Player Two. Ezúton is szeretném megköszönni az Agave Könyvek kiadónak, hogy recenzív példány formájában, az elsők között vehettem kézbe a könyvet, és merülhettem el Parzival legújabb kalandjaiban az OASIS világán belül.
Ha kortárs ifjúsági – vagy YA – fantasy könyvekről beszélünk, mindenkinek egyből az amerikai irodalom jut eszébe, angolos személy- és településnevekkel teletűzdelve. Még akkor is, mikor egy tényleg kitalált világgal nézünk szembe. Ennek fordított hátat Leigh Bardugo, amikor elég erőteljesen oroszos stílussal ajándékozta meg az olvasókat. Sokak számára ez először ijesztő vagy furcsa, és pont emiatt halogatják az olvasását – mint ahogy én is sokáig tettem. Mindenesetre elérte, hogy olvasatlanul is úgy nézzünk rá, mint egy újdonságra, ami kiemelkedik a tömegirodalomból.
A képregények világa mára egyre nagyobb teret hódít meg, és ezzel párhuzamosan mind több rajongójuk akad. Míg pár éve, évtizede csak az úgynevezett „kockák” olvasták, mostanra nincs olyan, aki legalább az alap karaktereket ne ismerné. Ez a hullám elérte már az ifjúsági irodalmat is, azon belül pedig elsősorban a fiatal lányokat célozta meg a DC Icons – magyarul DC legendák – sorozat. Az eredeti sorozatban Wonder Woman története az első kötet, míg nálunk másodikként, Catwoman után jelent csak meg.
Sabrina alakját senkinek sem kell bemutatni. Igaz, eredetileg képregény volt belőle, de az itthon nem került be a köztudatba. Ellenben a ’90-es években készült televíziós sorozat még ma is nosztalgikus érzéssel tölti el az akkori fiatalokat. Bár akkor én még elég kicsi voltam hozzá, de a számtalan ismétlésekkel már találkoztam. Azonban ennek már körülbelül 20 éve. Mivel az eltelt időben sokat változott az emberek ingerküszöbe, így ehhez a képregény készítői is igazodtak és előálltak egy sokkal horrorisztikusabb változattal. Ezt az új vonalat ragadta meg a Netflix, amiből Sabrina hátborzongató kalandjai címen jelentettek meg sorozatot. Később pedig regény formát is adtak az ismét egyre népszerűbb történetnek.
Vannak, akik úgy vélik, Az arany iránytű története, és általában véve az egész Északi fény trilógia vagy Az Úr Sötét Anyagai trilógia – ki hogy ismeri – kortalan, és bárki élvezheti. Én ezzel nem feltétlenül értek egyet. Nem véletlenül kapta az ifjúsági regény besorolást. Kedves, aranyos kis történet, de alapvetően mégis csak egy gyermek szemszögéből íródott. Ebből adódóan pedig az elbeszélés is egyszerű. A felszínt nézve, csak kikapcsolódás céljából olvasva, a mondanivalója is inkább csak egy mesevilágot rajzol elénk. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem érdekes a története, mélyebben nem feszeget olyan témákat, ami miatt ellenállásba ütközne – ahogyan ez megtörtént Amerikában, miután a Katolikus Egyház anti-katolicistának titulálta –, és nem mutatná be, hogyan feszülnek még ma is egymásnak a teológiai és a tudományos nézetek.
A történetet mindenki ismeri, de ha nem is olvasta/látta, akkor is hallott már róla jót, rosszat. Ha esetleg valaki mégsem tudna róla semmi, az előző posztokban, a filmeknél már van egy kis cselekmény leírás, így én nem szeretném még egyszer kifejteni.
