Tizenhárom évvel ezelőtt David Benioff és Dan Weiss, vagyis a D&D néven ismert alkotópáros véghez vitte a lehetetlent azzal, hogy átültették a tévéképernyőkre George R. R. Martin adaptálhatatlannak hitt regényciklusát, A tűz és jég dalát. A Trónok harca igazi sikersztori lett, és vitán felül a 2010-es évek egyik meghatározó sorozata volt… egészen addig, amíg el nem fogytak a könyvek, és onnantól kezdve az egész úgy omlott össze, mint a kártyavár. Az utolsó évadot pedig olyan szinten összecsapták (a rossz nyelvek szerint azért, hogy minél hamarabb maguk mögött hagyják Westerost, és végre elkezdhessenek dolgozni a Star Wars-projektükön), hogy azzal nem csak a sorozat, hanem a saját szórakoztatóipari megítélésükben is helyrehozhatatlan károkat okoztak. Ennek ellenére a Netflix bizalmat szavazott nekik, amikor őket bízta meg Liu Cixin többszörösen díjnyertes sci-fi regénysorozatának, A háromtest-trilógiának az adaptálásával. Vajon sikerült D&D-nek kiköszörülnie a karrierükön esett csorbát, vagy egy újabb félresikerült feldolgozást írhatunk fel a nevük mellé?

Nyugtalanító események történnek szerte a Földön: a különböző laborok és kutatóintézetek kísérletei olyan eredményeket produkálnak, amik teljesen ellent mondanak a józan észnek, mintha az eddig ismert tudomány felmondta volna a szolgálatot. Ezzel egy időben a világ vezető tudósai sorra követnek el öngyilkosságot, a hatóságoknak pedig fogalma sincs róla, mi állhat a háttérben. A legújabb áldozat az oxfordi professzor, Vera Ye, akinek az egykori tanítványai, Auggie, Jin, Saul, Jack és Will fejükbe veszik, hogy kiderítik az igazságot. De minél mélyebbre ásnak, annál hátborzongatóbb események történnek velük, és egyre bizarrabb nyomokra bukkannak. Eközben a tudtukon kívül egy nemzetközi nyomozócsoport célkeresztjében találják magukat, akiknek annyit sikerül kideríteniük, hogy a halálesetek összefüggésbe hozhatók egy virtuális valóság alapú videójátékkal. Fogalmuk sincs róla, hogy egy olyan eseménysor kellős közepébe csöppentek, ami az 1960-as évek Kínájában, a kulturális forradalom idején kezdődött el, és ami most az egész emberi faj jövőjét fenyegeti.

Felemás érzések kavarogtak bennem, ahogy közeledett A 3-test probléma premierjének napja. Egyrészt nagyon kíváncsi voltam, hogyan fogja a Netflix átültetni a képernyőre az utóbbi évek egyik legjobb hard sci-fi regényét. Másrészt viszont még mindig élénken él bennem az a csalódottság és a harag, amit a Trónok harca lezárásakor éreztem a showrunner Benioff és Weiss irányában (bevallom, nem kis kárörömmel töltött el, amikor olvastam, hogy a 8. évad fiaskója után a Disney úgy kirúgta őket, mint a macskát szarni). Aztán némileg higgadtabb fejjel végig gondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy amíg rendelkezésre álltak Martin könyvei, addig a D&D páros összességében jó munkát végzett az adaptálásukkal, a bajok akkor kezdődtek, amikor a forrásanyag elfogyott, és kénytelenek voltak saját kútfőből kitölteni a hézagokat. Liu Cixin Háromtest-trilógiája már lezárult, így elvileg nem ismétlődhetett meg a Trónok harca katasztrófája. A sorozat megtekintése után pedig azt kell mondanom, hogy kellemesen csalódtam.

A regények egyik nagy erőssége az, hogy úgy írnak különböző tudományos elméletekről és elképzelésekről (pl. a címadó háromtest-problémáról, a Fermi-paradoxonról és a „sötét erdő” hipotézisről), hogy azt asztrofizika PhD nélkül is meg tudja érteni az olvasó. Ezt a csapásvonalat követi a Netflix sorozata is, bár talán egy kicsit túlzásba is estek a leegyszerűsítéssel. A fő gondolatok persze megmaradtak, elvégre ezek nélkül értelmezhetetlen lenne a történet, de egy kicsivel több „tudományosságot” azért elbírt volna a sorozat, és valószínűleg még így is élvezhető maradt volna az átlag tévénéző számára. Amit viszont hűen átad a sorozat a könyvekből, az az egzisztenciális félelem: ahogy halad előre a történet, úgy erősödik az érzés, hogy legyen bármilyen fejlett a technológiánk, olyanok vagyunk az univerzum erőihez és az idegen fajhoz, a szan-tikhoz képest, mint a bogarak, akik tehetetlenül nézik végig, amint az emberek eltapossák őket.

A karakterekkel kezdetben ambivalens volt a viszonyom. Azt meg tudtam érteni, hogy a cselekményt azért kellett Kínából Angliába áthelyezni, hogy a nemzetközi közönségnek könnyebben emészthető legyen, azt viszont már nem tudtam mire vélni, hogy miért kellett az eredeti egy főszereplőből ötöt csinálni. Aztán ahogy haladt előre a történet, úgy vált világossá számomra, hogy D&D nagyobb távlatokban gondolkodott, és nem kizárólag az első könyvet adaptálták, hanem a második és harmadik részből is emeltek át elemeket (pl. a falképzőket és a Lépcső-projektet), a főszereplők pedig mindhárom könyv karaktereinek megfeleltethetők. Sajnos ettől függetlenül egyikük sem tudott igazán a szívemhez nőni (bár legyünk őszinték, a hard sci-fi zsánerben mindig a tudományos koncepciók vannak a középpontban, és nem a részletes jellemábrázolás), de remélhetőleg egy lehetséges második évad már javítani fog ezen a téren.

Technikai szempontból összességében rendben van a sorozat. Az idegen technológia és a virtuális valóságot látványosan sikerült ábrázolni, bár némelyik díszlet és jelmez elég „műnek” hat, a nagy tömegjeleneteknél pedig kilóg az a bizonyos CGI-lóláb. A hangok és a sound design kimondottan jók lettek, Ramin Djawadi pedig a Westworld után ismét bizonyította, hogy a fantasy mellett a sci-fihez illő muzsikát tud írni (milyen kár, hogy az első epizód után automatikusan „átugorja” az intrót a Netflix). Nem mehetek el szó nélkül a sorozat tempója mellett sem, ami az ötödik epizódig (ami egyértelműen az egész sorozat legerősebbje) egyenletesen építkezik és adagolja a feszültséget, az utolsó három epizódra viszont valamelyest lelassul, hogy átadja a helyét a karakterközpontú drámának, ami viszont a fentebb leírtak miatt nem igazán működik.

Jó adaptáció lett A 3-test-probléma? A lehetőségekhez mérten igen, bár közel sem hibátlan, és lesz mit csiszolni, ha a Netflix berendeli a folytatást. Érdemes adni egy esélyt a sorozatnak? Mindenképpen, különösen ha az ember fogékony az olyan sci-fi történetekre, amik a szórakoztatás mellett komolyabb tudományos, erkölcsi és társadalmi témákat feszegetnek. David Benioff és Dan Weiss jóvátették a Trónok harca összecsapott befejezésével okozott károkat, és ismét kompetens történetmesélőként tekinthetünk rájuk? Térjünk vissza erre a kérdésre akkor, ha már mindhárom regényt sikerült feldolgozniuk.