Sokszor volt már arról szó, hogy kétségkívül minden idők egyik legnagyobb szórakoztatóipari franchise-za a Microsoft koronahercege, a Halo. Akármekkora cím is Master Chief története és akármennyire is instant pénznek minden ami a Spártaiakról szól, az élőszereplős adaptáció csak kínkeservesen akart megszületni. Konkrétan több, mint egy évtizedbe tellett, míg egy Neil Blomkamp vagy Guillermo Del Toro rendezésében és Peter Jackson producerkedése mellett megszülető egész estés film helyett végül 2022-ben, a Paramount jóvoltából megérkezett az immáron sorozatos megoldás első évada.

Ó és milyen egy első évad volt…megosztó, olyan. És nem véletlenül. Az alkotók ugyanis nagyon sok ponton, minimum bátran nyúltak az alapanyaghoz. Sokan kifogásolták a castingot, mások a CGI minőségére panaszkodtak, nem kevesek kifogásolták a Halo lore erőteljes átalakítását, a kivett és behozott karaktereket, az említett karakterek jelentős átírását. Na meg azt, hogy Master Chief teljesen más szemelyiséget kapott, ráadásul még a páncél is gyakorta lekerült róla, miközben a játékbéli figura személyisége maga a pancél, és a tény, hogy “szinte” soha nem veszi le (de semmiképp sem előttünk. A magam részéről nem volt gondom Pablo Schreiberrel John szerepében, szerintem pont jól tudja hozni a “kemény katona” figurát. A többi kifogással kapcsolatosan pedig úgy voltam, hogy igen, én is látom, igaz is, de ha az ember el tud vonatkoztatni tőle, akkor egy korrekt akció sci-fi sorozatot tud végignézni az ember.

Én el tudtam, így a második évadnak egész bizakodóan álltam neki, hiszen úgy voltam vele, hogy ha legalább olyan minőségű lesz az új évad, mint az előző, akkor jól fogok szórakozni. Hát, sajnos úgy fest, hogy korán ittam a medve bőrére, mert a második évadnál valami nagyon félrecsúszott. A történet ugyanott folytatódik, ahol az előző évad abbamaradt. A Covenant még mindig fenyegetést nyújt, de úgy fest mintha a UNSC vezetése nem akarna erről tudomást venni, ezzel egy extra konfliktust szülve Master Chief életében, arról nem is beszélve, hogy Cortanának is búcsút kell mondania, ezzel is nehezítve az első évad eseményeinek feldolgozását számára. A készítők úgy döntöttek, hogy ezúttal még jobban szétnyitják a cselekményt és több korábban csak mellékes karakter kap saját szálat, ami persze így, vagy úgy csatlakozik a fő szálhoz, de önmagában is próbál elmondani valamit. Alapvetően üdvözlöm ezt a hozzáállást, mert sosem baj az, ha több szemszöget is meg tudunk ismerni.

Ráadásul ezzel együtt sok korábban tényleg csak biodíszletként funkcionáló karakter kap saját személyiséget és motivációt. Ráadásul bekerül a képbe egy rakás új karakter, akik közül a Spartan-program új főnöke, Ackerson és a rádiósból idővel Spartanná avanzsáló Talia Perez érdeme említést, akik a megjelenésükkel mindjárt a legfontosabb karakterek közé lépnek elő, főleg az ezredes, aki az események egyik mozgatórugójának is tekinthető. Persze nem kell félni, az előző évad kedvencei is visszatérnek. Azt azonban már nem tudok ígérni, hogy ebben nagy köszönet van. Mármint nem arra akarok utalni, hogy konkrétan azokkal a karakterekkel van a baj, hanem arra, hogy a készítők nagyon sokat akartak, de ahogy a szarka farka, ők sem bírták. Sajnos a sok szálon futó, mindenki életének mély mondanivalót akaró megoldás teljesen szétdarabolja a cselekményt, ami az évad jó részében átláthatatlan csapongásba torkollik.

És ez még csak a kisebb baj lenne. A nagyobb baj az, hogy a karakterek drámáinak többsége vagy unalmas, vagy szimplán csak nem működik. Ez több okra is visszavezethető. Egyrészt ezen személyes szálak egy jó része teljesen érdektelen, már-már unalmasnak is mondható. Mert bár én az első évadban üdvözöltem, hogy megpróbálták bemutatni az embert/embereket is a Mjölnir páncél alatt, de amikor minden karakter, köztük a galaxis legelitebb harcosai egy emós tini szintjén mozognak, az baromi fárasztó tud lenni. Másrészről pedig sok esetben úgy éreztem, hogy az előző évaddal ellentétben, a készítőknek ezúttal nem volt sziklaszilárd koncepciója, hogy mit is próbálnak elérni. Volt egy rakás ötlet, amit már csak azért is beleszórtak, de képtelenek voltak egy koherens egésszé kovácsolni az egészet. Ez pedig kihat az évad élvezeti faktorára. Hiszen ha ők nem tudják mit akarnak átadni, akkor a néző honnan tudná mire kell figyelnie.

Vannak azért jó dolgok is a cselekményben. Nekem kifejezetten tetszett a Flood behozása a sorozatos Halo univerzumba. A néhány ponton már horrorszerű jelenetekbe hajló sztoriszálat kifejezetten élveztem. Ahogy a Reach megtámadása és az utolsó csata is már-már visszaadta a játékokból megismert és megszokott hangulatot. A címet is adó gigantikus létesítmény a első megmutatása pedig ugyanolyan grandiózusra sikerült, mint amilyennek azt anno a Combat Evolved-ben láttuk anno. De úgy általánosságban is elmondhatjuk, hogy amikor a sorozat az akar lenni, amit várnál tőle a Halo név hallatán, tehát egy akció sci-if, akkor nincs okunk panaszra. Csak az a baj, hogy az ilyen jelentekből sokkal kevesebb van.

Ezt csak annak tudom betudni, hogy látványos úgy fest elment a büdzsé másra, vagy eleve nem volt akkora keret, hogy sok akciót meg lehessen valósítani. Ugyanis ha az első évadban vegyes volt az effektek felhozatala, akkor itt még inkább vegyes a felvágott. A fent említett jeleneteknél ugyanis hihetetlen látványos minden. Mindenhol máshol viszont mintha egy 20 évvel ezelőtti terméket néznénk. Még szerencsétlen Cortana is olyan mintha egy rajzfilm figura lenne. Master Chief páncéljáról meg nem is beszélve. Nem is értem, hogy egy valódi jelmez helyett miért a CGI megoldást erőltették. És még mielőtt valaki azzal jönne, hogy a való életben nem megoldható, tessék már megnézni egy-két profi cosplayest (sosem gondoltam, hogy én fogok ezzel példálózni, de ilyen világot élünk…bármi megtörténhet). Persze kényelmes módon John is elveszíti a páncélját az évad felére, szóval túl sokat nem kell aggódni emiatt. Csak páncél nélkül meg olyan Master Chief, mint az almás pite alma nélkül.

Ha már itt tartunk – amennyiben az előző évadban nem jöttek be neked a készítők által eszközölt változtatások, akár a történetet, a lore-t, akár a karaktereket tekintve, akkor rossz hírem van, mert a második évadban ez a Halo még tovább rugaszkodik attól a Halo-tól. Ez az évad már valóban csak nyomokban tartalmaz az eredetivel összhangban lévő elemeket. Ahogy azt 2 éve is mondtam, részemről ez nem feltétlenül probléma, hiszen ami jól mutat és jól működik egy interaktív médiumban, mint egy videojáték, az nem feltétlenül mutat és működik jól egy olyan “statikus” műfajban, mint a TV képernyő. Éppen ezért sok változtatást meg lehet magyarázni pusztán ezzel az érvvel, amit én készséggel hajlandó is vagyok elfogadni. Még ha van is amit nem feltétlenül értek, vagy értek egyet vele. Ha működik, akkor működik. Láttunk már nem egy olyan adaptációt ahol a változtatások nem vettek el a termék minőségéből és még azokkal együtt is méltóak voltak az alapműhöz (Gyűrűk ura pl.).

NA DE! Én tényleg sok mindent el tudok nézni és el is néztem az előző évadnál és ennél is. De azt már valahogy az én gyomrom sem veszi be, hogy az egész franchise gerincét képező karaktert olyan szinten sikerült átírni, hogy rá sem lehet ismerni. Még ha a karakternek a javára válna amilyen irányba a második évad elviszi Master Chief-et. De sajnos nem. Szerencsétlen önmaga paródiájává válik az évad közepe tájékán. Igen, még mindig értem és aláírom, hogy egy filmben nem lehet olyan szótlan John, mint a játékban. Értem, hogy néha látnunk kell az arcát (ami amúgy nem igaz). De, hogy a mindenki által ismert és imádott, hűvös, sztoikus, mindig ,minden helyzetre hidegvérrel reagáló és Master Chiefből egy undok, hisztis, duzzogó, világát nem tudó, állandóan nyüszögő, érzelgős kamaszt csináltak, az már nálam is kivert egy biztosítékot. És nem tudom elképzelni, hogy melyik vezetőségi brainstorming eredménye volt az, hogy ez egy jó ötlet, mert aki csak egyszer is játszott a játékkal, az pontosan tudja, hogy John személyisége mennyire fontos is a Halonak.

Bár erről már érintőlegesen volt szó, de a helyzet a többi karakter esetén sem sokkal jobb. Sajnos többségüket pont ugyanerre a kaptafára próbálták ráhúzni. Mindenkinek, főleg a Spartanoknak van valami világfájdalma, amivel nekünk nagyon azonosulni kéne. De sajnos olyan egydimenziósra sikerült a többséget megírni, hogy egész egyszerűen besokallsz ettől a sok drámától. A magam részéről egyedül Soren és családjának tragédiáját tudtam átérezni. A viselkedést manipuláló chip esetében Vannaknál kialakuló madárrajongás volt a legüdébb foltja az egésznek. Ez azért sokat mond. És ezt az egész unalom faktort a rossz írásnak és rendezésnek tudom be. Egyáltalán nem a színészek hibája. Persze nem kell kimagasló teljesítményt várni egy ilyen történetben, de véleményem szerint a szereplők korrektül elvégzik a rájuk bízott munkát. De szerencsétlenek ennyit tudnak belőle kihozni. Tényleg nem rajtuk múlik.

Szeretném nem negatív szavakkal zárni a cikket, így írok azokról a dolgokról amik valamilyen szinten csak megmentették ezt az évadot is annyira számomra, hogy azt mondjam, meg szeretném nézni a következő évadot is. A díszleteket, jelmezeket, és eszközöket (a korábban már említett vegyes minőségű CGI-t leszámítva) tervezők és készítők ezúttal is nagyon szép munkát végeztek. Még ha itt is erős eltérések vannak az eredeti Halohoz képest. A Covenant fajait remekül sikerült átemelni a játékokból, szinte egy az egyben úgy néznek ki, mint a játékban. Az pedig külön öröm, hogy aktívan használják az idegenek nyelvét a sorozatban is. És van egy olyan eleme a sorozatnak, amit szerintem szinte teljes egészében hozza a játékok szintjét: Ez pedig a zene, amelyért ezúttal a God of War, a Black Sails, a The Walking Dead, az Alapítvány muzsikáit is jegyző Bear McCreary felelt. Így nem is csoda, hogy jól sikerült.

A Halo sorozat tehát továbbra is nagyon határozottan nem a játék keményvonalas rajongóinak akar eleget tenni, hanem pusztán a nevet és az alapelemeket felhasználva kíván egy külön világot, egy külön történetet alkotni. Ezzel önmagában nem is lenne probléma, csak az első évaddal ellentétben a második nekifutás sok ponton szétesik és nem igazán tudja, vagy akarja megtalálni, hogy mi az ami igazán vonzza a nézőket. Rossz lenne-e a második évad? Nem feltétlenül, ha teljesen el tudsz vonatkoztatni a Halo címtől, ami véleményem szerint csak akkor működik, ha a sorozatig fingod nem volt róla, hogy mi ez. De ezért jónak még így sem lehet őszintén mondani, mert sajnos az írói és a rendezői hiányosságok, vagy még inkább lustaságok nagyon rányomják a bélyegüket a történetre, amit még a látványvilág sem mindig tud kihúzni a mátyóból. Ha az első évad tetszett, mindenképp nézd meg és dönts. Ha azt nem szeretted, ezt még annyira sem fogod.