Mi történik a szuperhősök (és antiszuperhősök) világában, ha újak furakszanak be a régiek világába? És ha ezek az új szuperhősök nem éppen olyanok, amilyeneknek a klasszikus szuperhősöket megszokhattuk? Ha a szupererejük valamiféle teljesen hétköznapi problémával, vagy egy társadalom által elítélt vonással társul? Vegyünk például egy tizenéves gyereket, aki a kezéből tüzet tud lőni, ezzel mérhetetlen pusztítást okozva – de mellé túlsúlyos és cukorbeteg? Vagy egy szuperhősnőt, aki szupererős – de mellé leszbikus?
Egy szicíliai városkában járunk valahol napjainkban. A 12 éves Luna épp először találkozik a szerelemmel, jóképű osztálytársa, Giuseppe képében. Bár érzelmei viszonzásra találnak, a két kiskamasz nem sokáig örülhet egymásnak – egyik délután egy titokzatos fehér terepjáró tűnik fel a fiú házánál; a fiatal Giuseppe iskolapadja másnapra feltűnően üres marad. Lunának már az első pillanattól kezdve gyanússá válik a helyzet: nem hiszi el ugyanis, hogy az előző nap még makkegészséges Giuseppe hirtelen lebetegedne; érzete pedig csak fokozódik, mikor a fiúnak két hét után sem lelni semmi nyomát. Nyomozni kezd szerelme iránt – azonban keresésének végén a fiú helyett csak az őrület és a szenvedés várja.
Értekezésünk tárgya vitán felül az 1990-es évek egyik legjobb filmje, mely a bemutatása óta eltelt huszonkét évben előbb kultuszfilmmé, majd fokozatosan megkerülhetetlen drogos-alapvetéssé nemesedett. Danny Boyle remeke, a Trainspotting okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.
Hogyan működhet egy thriller-horror hibrid hang nélkül? – tettük fel magunkban a kérdést a film kezdete előtt. Mert, bár természetesen nem némafilmről van szó, a Hang nélkülből tényleg hiányzik valami, amit ebben a műfajban elengedhetetlennek hittünk, ám éppen ez a hiányosság adja hozzá a pluszt.
Az a fajta intenzív és sikeres brandépítés, illetve trendteremtés, amit a Marvel csinált az elmúlt 10 évben a 2008-as Vasember óta, példátlan volt eddig a filmtörténelemben. Próbálkozások voltak, a Star Trek a hatvanas évek közepétől fogva folyamatosan új produktumokat termelt ki, létrehozott egy univerzumot, de amellett, hogy az alkotások megítélése is kétes volt sok esetben (leginkább a filmeknek), nem tudtak új paradigmát megteremteni. A Marvel viszont, dominánsan jó alkotásaival és erős koherenciájával, egy korábbi szubkultúrát a pop szerves részévé tett. A Bosszúállók: Végtelen háború a Marvel Cinematic Universe (továbbiakban MCU) első ciklusát zárja le – és ezzel megalapoz még nagyon sokat.
A zeneipar sokkal több, mint aminek látjuk a médiában. Az előadók lényegében megkonstruált karakterek, amiket tehetséges zenészek játszanak el életük jelentős részében; imázsuk és produktumaik lesznek, a személyüket ahhoz alakítják. Ennek ellenére valódi jellemük sem veszik el, ugyanúgy működik a háttérben. Hiába létezett legendaként Nico, ott állt vele párhuzamosan Christa Päffgen – a Nico, 1988 pedig mindkettejük történetét bemutatja.
Esmail (Ardalan Esmaili), a fiatal iráni bevándorló szeme előtt egy cél lebeg: Dániában maradni. Ehhez – mint sorstársai nagyrészének – minél előbb vízumra van szüksége, melyet csak úgy tud megszerezni, ha feleséget talál magának. Lehetőleg dánt.
Társadalmi traumákhoz nyúlni, akár költőként, akár íróként, akár filmesként: nehéz. Különösen nehéz és felelősségteljes vállalkozás, ha nem a rég-, hanem a közelmúlt még be nem hegedt sebeibe markolunk témáért. Nehéz és felelősségteljes – de nemes feladat. Bogdán Árpád vállalja ezt a nemes feladatot: belemarkol a magyar-cigány együttélés lüktető sebébe – talán nagyobb lendülettel, mint kéne, aminek köszönhetően a felvállalt téma úgy foszlik szét ujjai közt, mint a kéz, mely homokba markol.
Azon országok filmjeit nézni, amik nemcsak kívül esnek saját kultúránkon, de filmgyártásuk sem meghatározó, mindig érdekes. Betekintést nyerünk szokatlan ötletekbe és perspektívákba, új gondolatokat ismerhetünk meg másféleképpen közölve. Ez a kulturális differenciálból adódó újdonságérzés viszont nem szabad, hogy befolyásolja a produktum értékítéletét. Attól még, hogy valami különleges, nem lesz jó. Sajnos ez igaz az iráni Lélegzetre is.
Legendás arcok és nevek. Azok az emberek, akik huszadik századi popkultúrába, mint a friss betonba, beledöngölték lábnyomuk, örökkévalóvá téve azt. Akik ágazatokat hoztak létre vagy innováltak teljesen, akik performanszából elég csak egy hang vagy képkocka a felismeréshez. Az American Valhalla központjában egy ilyen művész áll: markáns, mély hang; hosszú, szőke haj, félmeztelen test. A punk keresztapja.
Iggy Pop.
