Jól ismerjük a szállóigévé lett közmondást a múlt század elejéről; a Balkán Európa lőporos hordója. 1914. június 28-án az a bizonyos lőporos hordó Gavrilo Princip merényletének hatására szikrát kapott, és a robbanás nemcsak a Balkánt, de Európát és az egész világot is megrengette. A 2014-2018 közötti időszakban az első világháború -vagy ahogy annak idején hívták, a nagy háború – centenáriumára emlékezünk. Azt gondolhatnánk, hogy egy efféle világégésnek csupán egy nagyszabású, monumentális és könnyfakasztó háborús drámával lehet méltóképpen emléket állítani, ráadásul a II. világháborús filmek számához mérve méltatlanul kevés alkotás dolgozza fel az első borzalmait. A bosnyák származású Danis Tanović viszont ahelyett, hogy a több mint 100 évvel ezelőtti Boszniába kalauzolna minket, inkább azt mutatja be, milyen hatással van a hírhedt szarajevói merénylet a mai modern Balkánra.
Nem tegnap volt a napja, hogy utoljára bedobtunk volna valamit a szemetesládánkba, pedig a „kicsikének” már nagyon korog a gyomra. Rá is szoktatjuk az egészséges életmódra, a sok zöldség elfogyasztása pedig köztudott, hogy rengeteg vitaminbevitellel jár. De vajon tényleg kell ez nekünk? Személyes kedvencem a paradicsom, vagy legalábbis volt addig, amíg ki nem térítettek a hitemből. Nézzük, mit ad számunkra A gyilkos paradicsomok támadása (1978).
Tangó: forró, tüzes, feszes és persze szexi, így nemcsak Argentínát, de az egész világot meghódította, beleértve a filmvásznat is. Egyik legjobb példa erre talán Itzak Perlman Tango-ja, mely a Schindler listájában és az Egy asszony illata című filmben is felcsendült. Az utolsó tangónk (mely nem összekeverendő Az utolsó tangó Párizsban című filmmel) direktora, az argentínai születésű német rendező, German Kral, arra vállalkozott, hogy az argentin tangó két legnagyobb ásza előtt tisztelegve készítsen portréfilmet. A Kritizátor képzeletbeli parkettjén, Az utolsó tangónk!
A legvadabb álmaimban sem mertem gondolni, hogy a hazai mozik vásznaira költözik a magyar keresztségben Kiéhezettekre hallgató zombis dráma. És láss csodát, pár hete jött a hír, hogy igenis vetítik. Az pedig csak hab a tortán, hogy elég jó kritikákat kapott. Némi düh tombolt bennem a film előtt, de hála Melanie-nak, sikerült megbirkóznom vele. Ha ki vagy éhezve egy jó filmre, de nem vagy benne biztos, hogy tetszene-e neked a Kiéhezettek, akkor kattints a továbbra.
Bryan Singer legutóbbi X-men filmjét már nem vetítik a mozik, de aki úgy érzi, hogy kimaradt a különleges képességű gyerekek mókájából, az most bepótolhatja azt Vándorsólyom kisasszony és védencei kalandjával, Tim Burton rendezésében. Félreértés ne essék, aki azt hitte, hogy Burton karrierjének reneszánsza köszönt majd be, az csalódni fog. Nyomokban felfedezhetőek ugyan a rendezőre oly jellemző motívumok, de ez inkább a hozott alapanyagnak köszönhető (legyen az bármennyire sablonos), mégsem éreztem azt a keserédes, néha szívszorító érzést, mint az Ollókezű Edward, A halott menyasszony vagy az Ed Wood esetében.
Élénken él bennem, amikor májusban drága szerzőtársammal először láttuk az akkor még Nerve-re keresztelt film előzetesét. Nem mondom, hogy hangosan nevettünk rajta, de tény, hogy megmosolyogtuk, és már előre temettük a filmet. Tipikus tinifilmnek tűnt, egy aprócska csavarral; valamint a főszereplők színészi teljesítményét is kifogásolhatónak találtuk. Elérkezett a nyár közepe, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész világ Pokémon GO lázban égett. Ekkor kezdtem elgondolkozni azon, hogy nem is akkora hülyeség az, amit láthatunk. Türelmetlenül vártam, hogy a hazai mozik is behozzák, és végre megnézhessem, bízva abban, hogy egy jó filmélménnyel gazdagodhatok.
A western; olyan műfaj, melyet sokszor temettek már, de valamilyen úton-módon mindig feltámad hamvaiból, akár a főnixmadár. Az újraéledésre talán Quentin Tarantino Django elszabadulja a legjobb példa, melyben a rendező jól kombinálta a western legjobb hagyományait saját egyéni stílusjegyeivel. Antoine Fuqua, a Kiképzés és az Artúr király rendezője pedig egy igazi klasszikusnak számító darabba próbált meg új életet lehelni, és ehhez szép kis szereplőgárdát gyűjtött parancsnoksága alá.
Pisztolyt tölts, lóra fel, és lássuk, hogyan teljesít a 2016-os A hét mesterlövész. 
Hulladék-feldolgozó rovatunk újabb páciense olyannyira kiakasztotta a WTF mutatót, hogy saját magam fogom kiszámlázni a javítási költségeket a film gyártóinak és forgalmazóinak. A mai alanyunk mindent megtesz annak érdekében, hogy nézőjét a rettegés és az aszexualitás poklába taszítsa. A Nőgyógyászok Országos Szövetsége büszkén ajánlja a Mély harapás (Teeth, 2007) című filmet.
Kedves Olvasóink! A Kritizátor örömmel jelenti be, hogy belevág a filmvilág hulladék-feldolgozó ügyleteibe is. Szemetesládánkat arra használjuk majd fel, hogy tartalmát az Álomgyár retteneteivel töltsük fel, bemutatva ezzel a mozikultúra sötét oldalát. Titeket, lelkes olvasóinkat pedig arra kérünk, segítsetek bővíteni ezen gyűjteményünket mindenféle „földi jóval”! Vágjunk is bele, nézzük mit tartogatnak számunkra a trash-filmek.
Az erdő fái közül a regény lapjaira szökött nimfácska, azaz Lolita, a filmvilágot is hamar megbűvölte. Vladimir Nabokov több száz oldalt szentelt imádatának tolmácsolására, míg Stanley Kubrick és Adrian Lyne egy-egy film formájában áldoztak az oltárán. De ki az igazi Lolita? Melyik rendezőnek sikerült a lány igazi természetét ábrázolnia? Vagy Dolores Haze, Lo csak Nabokov képzeletében élhet tovább?
