A Watchmen-t olvasva vagy nézve számtalan korábbi, képregényes sablonoktól mentes figurával találkozunk. Alan Moore és Damond Lindelof valós emberi karaktereket tudtak létrehozni, akikkel kapcsolatban feltétlen nélküli azonosulás nem biztos, hogy megtörténik, de a motivációik abszolút érthetők lesznek a cselekmény alakulása során. A cikkben a képregényből, ebből adódóan a filmből, valamint a sorozatból is fogunk csemegézni. Vigyázat, a cikk erős spoilereket tartalmaz! A lista erősen szubjektív
Alan Moore a képregény kultúra megkerülhetetlen alakja. Nem mindennapi fizimiskája csak egy dolog, ehhez társulnak a kreatív, elgondolkodtató munkái. Elég a V, mint Vérbosszú, vagy a Pokolból című alkotásait említeni, amelyeket ha olvastatok, pontosan tudjátok, hogy miért számít Moore az egyik legegyedibb írónak. A következőkben legismertebb munkájáról lesz szó, amit 1986-ban kezdtek kiadni, és mai napig a műfaj egyik alapkövének számít.
Joker a képregényvilág egyik legikonikusabb gonosza. Külsőjében, jellemében mind egyedinek, kiszámíthatatlannak és legfőképp őrültnek tekinthető. Figurája a sokszínűsége által rengeteg féle feldolgozást kapott, amik egymástól igencsak különböztek. Elég Romero nevetséges bohócára gondolni, Nicholson gengszterére vagy Heath Ledger anarchistájára, amint végig pörgetjük a különféle verziókat, akkor jövünk rá, hogy mennyire igaz a korábbi állítás.
Minden hős annyit ér, mint a gonosz, akivel szemben meghatározza önmagát. Talán éppen ez az oka annak, hogy bizonyos történetekben a főgonosz sokkal érdekesebb karakter, mint maga a főhős. Ők azok, akik elindítják az események láncolatát, az ő tetteik késztetik a hősöket cselekvésre, így végső soron ők a cselekmény mozgatórugói. Sorozatunk célja az, hogy bemutassunk néhányat a legikonikusabb főgonoszok közül, utána járva annak, hogy mi is teszi őket igazán különlegessé.
Ironikus, de mögöttes és témareflexív is, hogy cikksorozatunk sorozatokat szed össze négy fős csokrokba gyűjtve. (Az első rész itt.) Nézzük hát, miből élünk ezúttal; újabb négy szórakoztató sorozat, amiknek helyenként esztétikai tétjeik is vannak.
Az a fajta intenzív és sikeres brandépítés, illetve trendteremtés, amit a Marvel csinált az elmúlt 10 évben a 2008-as Vasember óta, példátlan volt eddig a filmtörténelemben. Próbálkozások voltak, a Star Trek a hatvanas évek közepétől fogva folyamatosan új produktumokat termelt ki, létrehozott egy univerzumot, de amellett, hogy az alkotások megítélése is kétes volt sok esetben (leginkább a filmeknek), nem tudtak új paradigmát megteremteni. A Marvel viszont, dominánsan jó alkotásaival és erős koherenciájával, egy korábbi szubkultúrát a pop szerves részévé tett. A Bosszúállók: Végtelen háború a Marvel Cinematic Universe (továbbiakban MCU) első ciklusát zárja le – és ezzel megalapoz még nagyon sokat.
A Marvel Univerzum új filmjének főszereplőjét már láthattuk egy korábbi darabban, azonban hasonlóan Pókemberhez, most ő is önálló, egész estés mozifilmet kapott. Lássuk hát, hogy muzsikál. Azonban mielőtt belekezdenél arra figyelj, hogy az első bekezdés spoilereket tartalmaz. Tehát ha még nem láttad a filmet, akkor bátran kihagyhatod.
Száztíz éve jelent meg a Nyugat első száma. Az 1908 és 1941 között futó folyóirat kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar irodalomban, olyan írók és költők pályafutását elindítva, mint Ady, Babits, Karinthy és Kosztolányi. De valószínűleg még ők sem gondolták volna, hogy 2017-ben egy képregény hasábjain zombik ellen fognak majd harcolni. Lássuk, hogy mit tud nyújtani Csepella Olivér három éven át tartó munkájának gyümölcse, a Nyugat+Zombik!
George R. R. Martin A tűz és jég dala regényciklusának, majd az ezekből készült HBO-sorozatnak, a Trónok harcának elképesztő sikere után nem olyan meglepő, hogy megszületett a történet képregény-feldolgozása, amelynek első száma a Szukits Kiadó gondozásában már magyar nyelven is olvasható.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a történetmesélés aranykorát éljük. A filmek elárasztják a mozikat, a sorozatok a televíziók képernyőit, és a képregényes piac is tobzódik jobbnál jobb címekben. Vagyis, valóban tobzódik? Nem csoda egyébként, ha ilyen kínálat mellett az ember azt veszi észre, hogy egy csomó olvasni vagy látnivaló gyűlik fel a háta mögött, és mikor megfordul, a dőlni készülő művek tornya agyonnyomja. Úgy gondoltam hát, mi lenne, ha cikk formájában megírnám a lemaradás behozást, és a teljesség igénye nélkül megnéznénk, mi is pontosan a helyzet a nagy képregény kiadók háza táján. Elsőnek kezdjük a DC Comics-szal.
