Joseph Heller szatirikus, második világháborús regényét méltán nevezik adaptálhatatlannak. A nem lineáris történetvezetés, a rengeteg komplikált karakter és a kemény, magvas mondanivaló a legtöbb filmkészítőt visszarettentette attól, hogy a 22-es csapdáját megpróbálja vászonra vinni. A 2019-es minisorozat tehát megkísérli a lehetetlent, de sikerrel jár-e?
A nyolc évvel ezelőtti oslói és utoyai vérengzésnek mára már minden részlete tökéletesen ismert: egy harminckét éves norvég szélsőséges nacionalista férfi, Anders Behring Breivik bombamerényletet követett el Oslo kormányzati negyedében, majd két órával később Utoya szigetén rendőrnek öltözve nyitott tüzet a Norvég Munkáspárt tizenéves nyári táborozóira. A két merényletben nyolc, illetve hatvankilenc ember lelte halálát.
Lassan beleununk abba, hogy mindenhonnan csak a zombik, az emberevő élőhalottak bukkannak fel, akik mindenáron az agyunkat (vagy legalábbis a figyelmünket) akarják felfalni. Mára a farkasemberek, a vámpírok és az egyéb szörnyetegek háttérbe lettek szorítva, tekintve, hogy a zombikkal a fogyasztói társadalom sokkal jobban tud azonosulni, hiszen mi magunk is szerves cseppjei vagyunk ennek a megállíthatatlan folyónak. Szerencsére a japán animék nem hagyják a többi lényt sem egy mederben kiszáradni, és mindig egy kis újítással, pár dolog elvételével és hozzáadásával igyekeznek felszolgálni a fogyasztók számára ezeket a majdnem elfeledett kreatúrákat. A vámpír kultusz mai napig nagy jelentőségű Japánban, azon belül is a mangák és animék világában.
Hamlet, Bambi, Az oroszlánkirály. Mind egy száműzött trónörökös sorsát és visszatérését mutatja be, de a legnagyobb sikert talán mégis a legutóbbi remekmű futotta be, legalábbis az ifjúság és a gyerekek körében. A Disney pedig úgy gondolta, hogy ideje leporolni a szavannák királydrámáját és a legmodernebb technológiával új lelket öntött Az oroszlánkirályba. De milyen lelket?
Guillaume Canet nyolc évvel az Apró kis hazugságok után újra „elővette” a már ismert baráti társaságot (aminek tagja többek között Marion Cotillard és Francois Cluzet), hogy bemutassa: az egyes életekkel járó bonyodalmak nem szűntek meg, viszont átalakultak.
Több mint másfél év szünet után visszatért a Netflix egyik legnépszerűbb sorozata, a Stranger Things. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy a Duffer testvérek milyen irányba viszik tovább a hawkinsi srácok történetét, de a legfontosabb kérdés mégis az volt, hogy mi újat tud mutatni sorozat harmadik évada a 80-as évek nosztalgiáján kívül. Spoilermentes kritikánkból kiderül.
Ugyan a Bosszúállók: Végjátékkal lezárult egy hatalmas fejezet az MCU történetében, de a 3. fázist Peter Parker legújabb kalandjával zárták le a fejesek. A legfontosabb kérdés, hogy van-e élet a Végjáték után, vagy csúnyán elhasal-e a film. A válasz pedig az, hogy van. 
A Toy Story 4 stáblistája alatt elgondolkodtam valamin. A hihetetlen családot író-rendező Brad Bird szavai jutottak eszembe, akinek még tavaly szegezték azt a kérdést, hogy mégis miért kellett közel 14 évet várni Mr. Irdatlanék kalandjainak a folytatására. Bird válasza már önmagában egy igen fontos tanulságot tartalmazott, ugyanis a direktor válaszában mindössze annyit felelt, hogy semmiképp sem szeretett volna úgy folytatást készíteni, hogy közben nincs meg hozzá az a történet, amelyet valóban érdemes lenne elmesélni. 
