Egy hónap múlva nyakunkon a 91. Oscar gála és tegnap ismertették a jelöltek listáját. Véleményünk szerint meglehetősen egysíkú lett az idei merítés, van pár meglepetés, de nekünk magyaroknak csak a csalódás jutott: sajnos sem a Ruben Brandt, sem a Susotázs nem került be a potenciális díjazottak közé. Morzsoljunk el egy könnycseppet és nézzük meg az idei felhozatalt, amit az Amerikai Filmakadémia közel 8000 szavazója hozott össze.
Nehéz beszélni a Kurszkról, mert megrázó. A hatása alól még nehezebb kivonni magunkat. Félek, hogy a film hamar el fog veszni az év eleji nagy mozizuhatagban, pedig kifejező erejét tekintve nagyon fontos alkotás lett. A történet részletes ismertetésébe nem igazán mennék bele. Egyrészt, mert nincs is mit ismertetni, összefüggéselméletek vannak, kész. Másrészt, a már megjelent kritikák bőven ellátták ezt a „feladatot”. A történet kontextusait sem célom alább tárgyalni. Egyrészt, mert ezt is már megtették a napvilágot látott kritikák, másrészt, úgy látom, szorosan magával a filmmel alig-alig foglalkozott eddig valaki, pedig a Kurszknak vannak erényei filmként is, igaz, kevés, és ezek is többnyire kísérleti erények maradnak.
Valaminek a kezdetét meghatározni szinte lehetetlen, maximum kijelölni tudjuk egy dolog/folyamat első, közvetlenül tapasztalható lépéseit. Hogy a sorozat miért is szexi számunkra, annak feltárásáért kicsit vissza kell pillantanunk. A 19. században bevett stratégia volt, hogy folyóiratok folytatásos történeteket közöltek. A képlet nem volt túl bonyolult: egy izgalmas momentumnál megszakadt a sztori, és ha az olvasó kíváncsi volt, mi következik, meg kellett vennie a következő számot is. A sorozatok ugyanilyen befogadási szokásra/igényre építenek. A 2000-es évek elejétől a sorozatok már mindenféle témára érzékenyek, etikai, társadalmi és kulturális kommentárokat is egyre nagyobb számban tartalmaznak.
Jelen korunk fogyasztási hagyományaiban magától értetődő helye és szerepe van a sorozatnézésnek. Alább egy négytagú gyűjtemény következik, ami olyan sorozatokat tartalmaz, amik egyszerre bírnak esztétikai téttel és látnak el szórakoztatási funkciókat, miközben (az előbbi miatt) minőségnek sincsenek híján.
Közel hat év telt el a Disney legújabb animációs filmje, a Ralph lezúzza a netet és az első rész, a Rontó Ralph között, aminek a siker ellenére is csak 2015-ben jelentették be a folytatását. Ralph és Vanellope barátsága szerintem az egyik legkülönlegesebb az egész Disney univerzumban, hiszen amiben lehet abban mind különböznek, ellenben mindig számíthatnak egymásra – de ezért annyira szerethetőek ők együtt.
Mindössze néhány japán film van mögöttem, de azok nagyjából ugyanazt a hatást váltották ki belőlem: azt az érzést, hogy mennyire távol is van tőlünk ez a kultúra humorban, ízlésben, a különböző témák iránti szemléletükben, és nagyjából mindenben. Ezt gondoltam – eddig.
A középkori történetek mind telis-tele vannak csodákkal, érdekességekkel és megannyi misztikummal. Mesék és legendák születtek ezekben az időkben csodálatos lényekről, pusztító bestiákról, varázslókról és boszorkányokról, valamint jó ügyért harcoló lovagokról, vagy zsarnok királyokról. Fiatalkorunkat igen erősen meghatározták az ilyen és ehhez hasonló történetek, beleértve nemcsak a nyugati rajzfilmek nézőtáborát, hanem az animék rajongóit egyaránt. Bár a távolság hatalmas, mégis érdekes megnézni, hogy a távol-keleti Japán animációs műtermeit miként ihlette meg a középkori Európa világa.
A legújabb posztapokaliptikus steam punk sci-fi a mozikban. Városok gurulnak és egymást zabálják fel, ez a többször is ismételt “városok közti darwinizmus”, az erős legyőzi a gyengét, a jó elnyomás alatt él, a teljes körű hatalom a cél.
Valljuk be őszintén, ha a világ leghíresebb franchiseaira gondolunk, akkor a Star Wars, a Gyűrűk ura vagy a Marvel-univerzum filmjeivel egyetemben eszünkbe jut a Transfomers sorozat– és ez azokra is igaz lehet, akik egyetlen Transformers filmet nem néztek még végig életükben. Ilyen vagyok én is – vagyis voltam egészen az Űrdongóig.
Talán nincs még egy olyan szuperhős, akinek annyi mozgóképes inkarnációját láttuk volna, mint Pókember. A Marvel hálószövője szerepelt már több élőszereplős és rajzfilmsorozatban, valamint ezidáig hét egészestés filmben (és akkor még az olyan igazán bizarr darabokról nem is beszéltünk, mint a japán Pókember). Ennek fényében joggal merülhet fel a kérdés: milyen újdonsággal tud szolgálni Phil Lord és Chris Miller, a Lego Movie alkotóinak új animációs filmje? Arra viszont már kevesen számítottak, hogy a Pókember: Irány a Pókverzum nem csak újat tud mutatni, hanem talán a legjobb Pókember-film, ami eddig készült.
Rendhagyó kritika következik a Gamer Percekben, ugyanis konzolos, még pontosabban PlayStation-ös vizekre evezünk. Egyre ritkábbak a tripla A-s, történetvezérelt játékok, amit felettébb sajnálok, mert a mai játék ékes példája lehetne annak, hogy milyen magával ragadó tud lenni egy olyan történet, amit el akartak mondani a készítői, nem csak el kellett mondaniuk, mert azt mondta a kiadó. Nézzük mi teszi a Beyond: Two Souls-t egy fantasztikus, történet-orientált szerepjátékká!
