Az élettelen tárgyak megelevenítése a horror műfaj egyik alkotó eleme, gondoljunk csak az 1988-ban debütáló Gyerekjáték című horror klasszikusra. E film nyomdokán érkezett el nézőihez a Gyilkos bábok (Puppetmaster, 1989) remélvén, hogy tud legalább annyira maradandót alkotni, mint elismert elődje. Bár így lenne, ám várt siker igencsak elmaradt, a helyette egy tátongó űr keletkezett, amelyet a történet előrehaladtával mind tágabbnak és tágabbnak látunk.
Huszonöt év után végre folytatódik minden idők egyik legnagyobb hatású sorozata, a Twin Peaks. David Lynch és Mark Frost kultikus szériájának hála számos emlékezetes karakterrel és szállóigével lettünk gazdagabbak. Ideje hát leporolni a régi évadokat, hogy megnézzük, tényleg annyira jó-e, mint amire emlékszünk, vagy csak a nosztalgia homályosította el az ítélőképességünket.
/http%3A%2F%2Fadmin.mashable.com%2Fwp-content%2Fuploads%2F2015%2F04%2Ftwin-peaks.jpg)
Ha választanom kellene, hogy melyik könyv volt rám a legnagyobb hatással az elmúlt három évben, 100%-ig biztos lennék benne, hogy a Ready Player One-t mondanám. Voltak „meh” könyvek, voltak „elmegy” könyvek, voltak „faszántos” könyvek és volt az RP1.
A film, mint technológia és mint művészeti ág az emberiség történelmének egy hihetetlen innovációja, mely elvarázsol, meghökkent és ámulatba ejt. Mint mindenfajta művészet, úgy a mozgókép is igényeket formál és igényeket szolgál ki, ami talán legjobban a propaganda műfajában csúcsosodik ki. Tulajdonképpen minden alkotás tekinthető egyfajta propagandának, hiszen a meggyőzés eszközeivel élve próbálnak számunkra eladni vagy befogadhatóvá tenni valamilyen üzenetet vagy tartalmat. Az viszont, hogy egy művész milyen tartalmat közvetít közönsége felé, már meglehetősen kényes kérdés. A német rendezőnő, Leni Riefenstahl 1935-ös rendezése, Az akarat diadala valószínűleg a dokumentumfilm ágazatának egyik legkiemelkedőbb darabja… de egyben a legvitatottabb is.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a történetmesélés aranykorát éljük. A filmek elárasztják a mozikat, a sorozatok a televíziók képernyőit, és a képregényes piac is tobzódik jobbnál jobb címekben. Vagyis, valóban tobzódik? Nem csoda egyébként, ha ilyen kínálat mellett az ember azt veszi észre, hogy egy csomó olvasni vagy látnivaló gyűlik fel a háta mögött, és mikor megfordul, a dőlni készülő művek tornya agyonnyomja. Úgy gondoltam hát, mi lenne, ha cikk formájában megírnám a lemaradás behozást, és a teljesség igénye nélkül megnéznénk, mi is pontosan a helyzet a nagy képregény kiadók háza táján. Elsőnek kezdjük a DC Comics-szal.
Három év után végre visszatért mindenki kedvenc Star Lordja és „szedett-vedett” csapata. Mondanom sem kell, hogy ezúttal is egy igazán látványos filmet kaptunk, amiből nem spórolták ki a történetet sem. Vajon mi az, ami kiemeli mosómaciék legújabb kalandját nemcsak a Marvel-filmek, de a blockbusterek közül is?
Amióta világ a világ, az emberek arról vitatkoznak, hogy vajon léteznek-e az istenségek és egyéb természetfeletti lények. Neil Gaiman többszörösen díjnyertes regényében, amiből most mutatják be a sorozat-adaptációt, ez a kérdés fel sem merül: olyannyira nem, hogy az istenek az emberek mellett élnek a jelen Amerikájában, a maguk problémáival és konfliktusaival együtt. Amibe most egy földi halandót is akaratán kívül belerángatnak.
Mai filmünk nem a legrosszabb kategóriába tartozik, hanem inkább elkeserítő az a tudat, hogy magából az alapsztoriból többet is ki lehetett volna hozni. Igen ígéretes indulást követően érjük el azt a bizonyos mélypontot, de a végén mégis csak látszik egy nagyon picike fény az alagút végén. A D-War – Sárkányháború vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.
Karinthy Frigyes az irodalom és a tudomány mezsgyéjén is egyensúlyozni tudó humorista, filozófus és műfordító 1887. június 25-én született Budapesten. Munkássága során számos cikke, tanulmánya és értekezése jelent meg különböző újságokban, miközben lírikus és prózai oldala kötetei sokszínűségét bizonyította. A halál hirtelen és korán érte, mindössze 51 évesen, amikor agyvérzés következtében az idilli balatoni üdülőhelyen, Siófokon hunyt el 1938. augusztus 29-én. Megszokott, ám annál tevékenyebb élete azonban 1936-ban fordulóponthoz érkezett, amikor a budapesti Central Kávéházban üldögélve vonatdübörgésre lett figyelmes. A felismerés, hogy hallucinál, csak később nyert értelmet, de egyben biztosak lehetünk: nagy sikerű regénye és egyben memoárja, az Utazás a koponyám körül, mely a 20. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb műve, pontosan ezzel a képzelődéssel indul. 1970-ben Révész György rendezett filmet erről a különös utazásról Latinovits Zoltánnal a főszerepben.
Amikor megnézünk egy filmet, sorozatot, vagy elolvasunk egy regényt, képregényt, általában a cselekményre összpontosítunk és nem is nagyon figyelünk a történet keretét meghatározó társadalmi berendezkedésre. Kivéve persze, ha a cselekmény éppen a fennálló hatalom ellen irányul. Mindig így van ez, ha a történetnek a való világ adja a hátterét, hiszen ezen esetekben mindig egy fennálló, vagy már letűnt társadalmi minta van jelen. De mi van akkor, ha a fikció nem a jelenben vagy a múltban játszódik? Ha a világ, melyben kalandozunk, egy elképzelt vagy továbbgondolt társadalom? Egyáltalán érdekli ez a nézőt/olvasót? Addig nem, míg rá nem jön, hogy a környezettanulmányok mélyebb megértést tesznek lehetővé (általában).
