Látványos tűzpárbajok, feszült űrhajós üldözések, sci-fi és western különleges keveréke: sokunkat leginkább ezek ragadták meg, amikor fiatalkorunkban láttuk a Cowboy Bebopot. Azonban felnőtt fejjel újranézve teljesen más megvilágításba kerül a sorozat, és csak akkor érti meg az ember, hogy jelen írás tárgya miért is lett kultuszmű, és hogyan válhatott minden idők egyik legnagyobb hatású animéjévé.
Az idealisztikus elképzelésekben két személy között zajlik a szerelem, külvilág vagy körülmények nélkül. A szerepek minimálisak, egyaránt szeretett és szerető mindkét fél, és ha eléggé erős ez az érzés, akkor végül megvalósul a kapcsolat. Problémák persze mindig lehetnek és vannak is, de ha egy átlagos romcom B-filmet nézünk, a végeredmény az emóciók kiteljesedése, a viszony létrejötte lesz. Ennek viszont semmi életszaga nincs. A szerelem – bár legsematikusabb tekintetben kétoldalú – rettentő meghatározó kontextussal rendelkezik, a két fél családján, identitásán, gondolkodásán, kultúráján, vallásán túl kevésbé monumentális tényezőkig. A Rögtönzött szerelem, avagy a The Big Sick ezeknek a külső elemeknek a története.
Ha életrajzi filmről van szó, akkor igen sok kivételes darabot sorolhatunk fel, melyek híven tükrözik alanyuk életét és munkásságát. Az utóbbi 7 évben láthattuk, ahogyan egy dadogós király visszanyeri méltóságát a népe előtt (A király beszéde, 2010), végigkísérhettük, hogyan robbantja fel Jordan Belfort a tőzsde világát (A Wall Street farkasa, 2013) és lekövethettük a nyugati parti rap-kultúra fenegyerekeinek felemelkedését (Egyenesen Comptonból, 2015). A sporttörténelem jeles képviselői hivatottak bemutatni azt a megannyi vért és verítéket, melyet rááldoztak karrierük beteljesedéséhez. Tonya Harding amerikai műkorcsolyázó élete viszont korántsem tündérmese.
A Marvel Univerzum új filmjének főszereplőjét már láthattuk egy korábbi darabban, azonban hasonlóan Pókemberhez, most ő is önálló, egész estés mozifilmet kapott. Lássuk hát, hogy muzsikál. Azonban mielőtt belekezdenél arra figyelj, hogy az első bekezdés spoilereket tartalmaz. Tehát ha még nem láttad a filmet, akkor bátran kihagyhatod.
Izgalmas és elgondolkodtató science-fiction nem csupán zsillió dolláros büdzséből születhet. Néha elég hozzá egy tehetséges és felkészült alkotógárda. Ebben az esetben ráadásul a rendező nem más, mint a Kritizátor egykori szerzője, Barkovics Alex.
Van valami haszna is a minőségében rohamosan zuhanó (vagy már padlón lévő) politikai meg mindenféle nyilvánosságunknak. Ha a napokban nem robban ki egy kisebbfajta csetepaté arról, hogy Kálomista Gáborék felrakták a YouTube-ra a Kojot c. gyöngyszemet, jó eséllyel nem találkoztam volna a filmmel. Merthogy – csak hogy kellően konspiratív legyek – az alkotást a tavalyi premier óta igencsak megpróbálták ellehetetleníteni: az alkotás szinte semmilyen marketinget nem kapott, a mozikban pedig igyekeztek hamar levenni a műsorról, hogy a mostani feltöltéssel – gazdaságilag legalábbis mindenképp – beadják neki a kegyelemdöfést.
De miért kellett ennyire kicsinálni egy egyébként kiváló magyar filmet? Tényleg olyan sok benne az aktuálpolitikai áthallás? Ezt mindenkinek az egyéni lelkiismeretére bízom, én csak igyekszem – nyilván nem elfogulatlanul -bemutatni az élményeim a filmmel kapcsolatban, valamint hozzácsapni néhány átvittebb reflexiót is.
Sajnos a Tűnj el! valamiért kimaradt a múlt évemből, így mivel 4 Oscarra is jelölték, gondoltam itt az idő, hogy végre megnézzem. Arra emlékszem, hogy múlt tavasszal kb. az Széttörvével egy szinten emlegették. Nagyjából sejtettem, hogy miről szól a film, de túl sok információ nem volt a birtokomban, így még inkább érdeklődve indítottam el Jordan Peele első alkotását.
Martin McDonagh eddigi legjobb filmjét élvezhetik a szerencsések, akiknek lehetőségük adódik megtekinteni a Három óriásplakát Ebbing határábant. Egy pofonegyszerű, de egyszerűségében is zseniális történetet kapunk, fantasztikusan megírt karakterekkel, érthető, emberi motivációkkal; ráadásul olyan remek alakítások interpretációjában, mint az Oscar-díjas Francis McDormandé és a Zombielandből ismerős Woody Harrelsoné.
Értekezésünk tárgya a legsűrűbb, a filmművészet számára a legtöbb újítást hozó érában, az 1950-es évektől az 1970-es évek végéig terjedő modernizmus korszakában, 1963-ban került bemutatásra, tehát 55 éve. Ha Federico Fellini Nyolc és 1/2 című filmjének megtekintéséhez kéne okostelefonokra „komponált” ajánlót, kedvcsinálót írnunk, az szerzőnk olvasatában így festene.
A filmet befejezve kettős érzések kavarogtak bennem, úgy gondoltam, volt, ami kifejezetten jól működött, azonban volt, ami kevésbé muzsikált jól a vásznon látott alkotásban. A kritikát ez a kettősség fogja meghatározni, így elsőként beszámolok a pozitívumokról, ezt követően pedig a negatívumokról. Ugyanakkor itt ragadnám meg a lehetőséget arra, hogy mindenkinek felhívjam a figyelmét, hogy A hentes, a k*rva és a félszemű-t csak és kizárólag 18 éven felüli nézőknek javasolnám, a film bővelkedik az erőszakos, brutális (gore), és erotikus jelenetekben. Csak erős idegzetűeknek! Tovább azonban nem is szaporítanám a szót, lássuk mi működött jól Szász János legújabb rendezésében.
