Elérkeztünk Miyazaki cikksorozatunk utolsó darabjához, melyben megvizsgáljuk, hogyan is folytatódott mesterünk életműve visszavonulása után. Vajon sikerült maradandót alkotnia? Fennmaradt-e öröksége az új generációs alkotók számára, akik maradéktalanul vissza tudják hozni nagy elődük stílusát és műveinek hangulatát? Ezekre a kérdésekre ad választ a Ghibli Stúdió múlt évi egész estés filmje a When Marnie Was There (Omoide no Maanii, 2014).
Az Agymanók már az első trailer bemutatása után hatalmas népszerűségnek örvendett, nagy várakozás előzte meg a premiert, és most így, az animációs film megtekintése után is azt kell mondanom, megérte rá várni, de egy teljesen más történetet kaptunk, mint amit az előzetes sugallt. Nincs ezzel baj, hiszen ezek kiragadott, jól összeollózott jelenetek csupán, amik feladata a figyelem puszta felkeltése, ugyanakkor gyakran csalódás érhet minket, ha a film másnak bizonyul, mint amilyennek hirdette magát. Az Agymanók is részben ennek esett áldozatul, az előzetesben az egyetlen értékelhető vicces jelenetet ellőtték, én pedig ültem és vártam, hogy na akkor most, na most, nevethetek egy jót. A film élvezeti értékéből ez keveset von le, ugyanis hosszú idő óta ez a Pixar stúdió egyik megérdemelten legsikeresebb egész estés animációs filmje.
Majd egy hónappal a mozis vetítés megkezdése után látogattam el Zalaegerszeg szebb napokat is látott Art mozijába. A viszonylag nagy eltelt idő végett már elég sok mindent hallottam a filmről. Mivel tudtam, hogy én is szeretnék megnyilvánulni a produkció láttán a filmkritikák olvasását szándékosan kerültem. De nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, vagyis inkább, hogy mire ne. Itt nem lesznek euró (vagy éppen dollár, forint stb..) milliókból összeállított jelenetek, nem fogunk nagy és mélyreható monológokat hallani.
Magára valamit is adó oldal a True detective 2. évadjának rajtja előtt felelevenítette, miért is volt mindenki oda az 1. évadért, ahogyan tettük azt mi is. Olvasgatva a cikkeket azonban mindig oda lyukadtam ki, hogy igen, ez a sorozat nemcsak egy remek történettel operált, hanem sikerült nagy hollywoodi A listás színészeket is behúzni, akik legalább úgy odatették magukat, mintha az aktuális Oscarért szállnának ringbe. Azért tartottam fontosnak kicsit utána olvasni a kritikáknak, mert számomra az 1. évad egy az egyben kimaradt, ezért a 2. évadról elfogulatlanul tudok írni, hiszen antológia sorozatról van szó, ami mostanában elég bejáratott tévés formátumnak bizonyul.
Ha meghalljuk az HBO nevét, mindenkinek egyszerre a Trónok harca jut eszébe, ami teljesen érthető, hiszen valóban egy színvonalas sorozat, és rengetegen követik figyelemmel Westeros eseményeit, annak ellenére, hogy az utolsó évad elég silányan muzsikált. Na, de mi minden van még a csatorna tarsolyában?! Például a True Detective, ami nálunk A törvény nevében címet kapta.
Mivel magyar idő szerint hétfő hajnalban lesz a világpremierje a legújabb évadnak, gondoltam előveszem a sorozatot, és megnézem még egyszer, hogy miért is tetszett meg múlt év elején. Nem kellett csalódnom, hiszen ilyen magas színvonalat legutoljára talán a Breaking Bad-nél láthattunk.
Baljós idők köszöntöttek Westerosra miután a háború lassan a végéhez közeleg. Bár a harc a trónért még folyik, ezúttal minden a jövőt beárnyékolni hivatott, mely nagyobb konfliktust ígér, mint az Öt Király Háborúja. Az HBO által vezényelt sorozat eljutott ahhoz a ponthoz, hogy egy – Trónok harcához képest – nyugalmasabb időszakkal felvezesse ezt, ahogy azt a 4. és az 5. könyv is tette. Ez a két kötet előszó egy nagyobb viharhoz, s ezt a tulajdonságot a sorozat is átvette. Míg az első három könyvhöz az utóbbi kettő nem ért fel, úgy jelen esetben is elmondhatjuk, hogy az 5. évad elmarad az előzőktől. De hogy rossz lenne ettől?
Lassan végéhez érünk Miyazaki életművét átdolgozó cikksorozatunknak. Sorra vettük munkásságának vélhetően legnagyobb mérföldköveit, mint a Totoro, a Nauszika és A vadon hercegnője. Ahogy egyszer minden szépnek véget kell érnie úgy mesterünk munkássága is befejeződött 2013-as visszavonulásával. Ma megnézzük, mely művével búcsúzott el tőlünk neves alkotónk. Jöjjön hát a Szél támad (Kaze tachinu, 2013)!
A Hannibal évadzárója után az egy négyzetméterre jutó vér arányából arra következtetett az ember, hogy fordulóponthoz érkezett a sorozat. A főbb szerepekben látható karakterek egytől-egyig a halál szélén táncoltak vagy éppen lehullott a maszk, és megmutatták igazi valójukat. A sorozat 2 évadnyi cselekmény után érett meg a változásra, így várható volt, hogy a 3. évad 1. epizódja nem lesz valami eseménydús, inkább arra fog koncentrálni, hogy megteremtse az alapszituációt egy teljesen új történetszálnak. Nos, részben ez történt, azonban amikor a serpenyőben a vaj dallamra olvadt el, pontosan tudtam, hogy a sorozat élvezeti értéke nem veszett el, csak átalakult.
Ki ne ábrándozott volna már arról, hogy kilépve a megszokott, hétköznapi életből egy futurisztikus, meseszerű világba csöppen, ahol szinte minden lehetséges? Persze általában gyermekként szoktuk feszegetni fantáziánk határait, de akadnak szép számmal örök álmodozók is, akik felnőttkorban sem feledkeznek meg régi vágyaikról és az ebből adódó pozitív életszemléletük elválasztja őket a többiektől. Nekik szól ez a film, előttük nyílik meg Holnapolisz Tomorrowland világa.
Folytatjuk Miyazaki cikksorozatunkat. Ahogy haladtunk előre az időben, megismerhettük a mester munkásságát és betekintést nyerhettünk sajátos stílusjegyeibe a Totoro-n és a Mononoke-hime-n keresztül. Mai alkalommal tegyünk egy kis kitérőt a múltba és kísérjük figyelemmel, honnan is indult az egész életpálya, mi indította el rendezőnket a csillagok felé vezető lépcsőn. Heti filmünk a Nauszika – A szél harcosai (Kaze no tani no Naushika, 1984).
