Martin Scorsese ismét tett egy kitérőt a sorozatok világába, és újra összeállt Terence Winterrel, a Gengszterkorzó showrunnerével, továbbá bevette a buliba a rockzene egyik igazi nagy öregjét, Mick Jaggert is. Ők hárman egy olyan történet elmesélésére vállalkoztak, ami tömve van a zeneipar mocskos ügyeivel, szexszel, alkohollal, drogokkal, és közben bömböl a rock and roll.
Régen imádtam a horrorfilmeket. Fiatalkorban nem válogat az ember, képes végignézni a legvállalhatatlanabb marhaságot is, a lényeg, hogy véres és/vagy ijesztő legyen. Persze akadnak igazi gyöngyszemek a kategórián belül, de lássuk be, manapság egyre nehezebben tudnak nekünk bármi újat mutatni. Az eredetiség nevű állatfaj képviselői úgy tűnik kihalófélben vannak, tisztelet a kivételeknek (pl. American Horror Story). Nemrég azonban új báránnyal bővült az akol, a Chiller nevű csatorna elsőként egy darabolós sorozattal próbál nyitni a közönség felé. Hogy mennyire sikeres a kísérlet, az a későbbiekben kiderül, jöjjön a Slasher bevezető része!
A világ tele van borzalmas emberekkel, olyanokkal, akik idegesítenek, kihasználnak, és még ha kedvesek, akkor is annyi borzalmas tulajdonságuk van, hogy tönkretesznek mindent maguk körül. És tudod mi a legborzasztóbb még az életben? A kémia. Az ellen nem tehetsz semmit. Tegye fel a kezét, aki még sosem szeretett bele borzalmas egyéniségű emberbe! Sejtettem. A You’re the worst erről szól: két önző és elviselhetetlen egyéniség egymásba szeret. Hát történhet ennél nagyszerűbb dolog?
Tisztán és pontosan emlékszem arra a tavalyi márciusi napra, amikor a Netflix és a Marvel szerelemgyermeke napvilágot látott és szinte azonnal közönségkedvenccé vált. Igen, kedves Elvtársak, a 13 részes Daredevil jött, látott és győzött, letarolva a többi szuperhősös sorozatot (sőt jó néhány filmet is), teljesen új megvilágításba helyezve a zsáner világát. A szinte tökéletes nyitás után nem volt kérdés egy újabb évad elkészítése, viszont lehetett tartani attól, hogy esetleg alulmarad a színvonal az elődjéhez képest. Kétségkívül tapasztalhatunk kisebb-nagyobb eltéréseket, azonban legnagyobb szerencsénkre a Fenegyerek még mindig viszi a prímet a kategórián belül.
A sorozatfüggőségben az a legnagyobb baj, hogy az ember úton-útfélen ajánlgat a baráti körének valamit, ami főleg akkor probléma, ha azokon a dolgokon tudunk veszettül röhögni, amin más sírni szokott. Személy szerint már igyekszem nem tukmálni senkire az általam viccesnek tűnő sorozatokat, mert többségében észreveszem a szemekben a csalódást. Titeket viszont nem látlak, szóval most Jonathan Amesről lesz szó, akiről nem hallottunk a Bored to Death vége óta, egészen a tavalyi frenetikus Blunt Talkig.
A Netflix március 4-én szabadította a világra a House of Cards negyedik évadát. A történet közvetlenül ott folytatódik, ahol a harmadik abbamaradt. Mielőtt kijött volna a folytatás, sokan már az Underwoodok hatalmának végét vizionálták. Nem jött be a számításuk, de nem is lőttek nagyon mellé. A fő összetevők viszont továbbra is változatlanok: manipuláció, megfélemlítés és korrupció. Enyhén spoileres írás következik.
A House of Cards-ot sokan a Netflix legjobb sorozatának tartják. Legnagyobb örömömre, mától Magyarországról is elérhető a Netflix kínálatában, egyelőre csak angol felirattal, de ennek is örülni kell! Addig is vegyük górcső alá, hogy mi történt Frank és Claire Underwooddal a legutóbbi szezonban. Figyelem, ha még nem láttad a harmadik évadot vagy a korábbiakat, akkor inkább ne olvass tovább, mert enyhén spoileres írás következik.
VIGYÁZAT! SPOILER VESZÉLY!
Frank Underwood az az ember, aki bármit megtesz, amit meg kell tenni. Kitöri egy elütött állat nyakát, hogy ne szenvedjen vagy a metró elé löki a szeretőjét, amikor az az útjában áll. A hatalomért mindent. Francis Underwood a House of Cards című sorozat főhőse, mely Michael Dobbs azonos című regényének második adaptációja. Az első, az 1990-ben készül brit minisorozat volt Ian Richardson főszereplésével. A második, jelen cikk tárgya, a 2013-as Netflix sorozat, melyet a méltán híres David Fincher nevével hoztak be a köztudatba.
A Better Call Saul pilotjában semmi érdemi dolog nem történt, ami előre vitte volna a történetet. Ez noha teljes mértékben nem igaz, mégis, kis igazság van benne. A másik kérdés az, hogy ez a belezökkentés a sztori folytatásába még így is hogyan sikerülhetett ilyen jól? Anno a Breaking Badet is a sztori mellett a karakterek vitték a hátukon, és ez itt sincs másképp. A Saul első évada meggyőzött minket, hogy Vince Gilligan és Peter Gould nagyszerűen értenek figuráikhoz, azok megalkotásához és használatához. A Saul megtanult önálló lenni, ez a trend pedig a második évaddal se fog feledésbe merülni.
Már az első ízelítők napvilágra kerülésekor felfigyeltem a Bakelitre, és a Scorsese-Jagger duó csak fokozta ezt az izgalmat, így hát érdeklődve vetettem bele magam a pilotba és vártam a csodát, amit az előzetes ígért. Na meg az előzetesek alatt hallható eszméletlen zene is vonzott, valamint nálam is a rock volt az a műfaj, ami elindított mértéktelen zene iránti éhezésem útján.
