A DC utolsó nagy eseménye után nem indított totálisan új alapról mindent, mint a New52-vel, de egy kicsit újrafényezte a történeteket az alkotógárda és a hangulat terén. Na meg persze indított pár új számot is. A kreatív reboot eddigi hallomások, és olvasásaim alapján úgy néz ki egész jól sült el. Persze nem minden arany, ami fénylik, de ígéretesnek tűnik a felhozatal. Első körben a denevér jelmezben rohangáló őrültet és népes családját vizsgáljuk meg.
A Hősök című 2006-os sorozat első és második évadáról szó esett már itt korábban, nézzük most a harmadik “könyvet”, melynek címe: Gonosztevők (Villains).
Itt kezdődött meg a sorozat lassú, de biztos hanyatlása az első valóban sikeres évad és a második után, mely csupán az első széria hírnevét lovagolta meg. A nézettség egyre lejjebb ment a készítők nagy ámulatára, pedig ők teljesen ugyanazt csinálták, mint az előző két évadban. Várjunk egy percet… lehet, hogy éppen ez volt a baj?
Sokunk örömére, a múlt héten magyarul is megjelent a Csontszüret folytatása: A Mímes Rend. Több változás is történt az első kötethez képest, mégpedig, hogy a kiadó nem az eredeti borítót használta fel a magyar kiadásnál, illetve a fordító személye is változott. Természetesen ez nem ment a minőség rovására, mindössze annyi történt, hogy a “fellegvár” kifejezést átvette a “citadella”. Sok könyvnél ha fordító csere történik érezhető a stílusváltás, azonban jelen esetben Bottka Sándor Mátyás jól vette az akadályokat.
A történet ott folytatódik, ahol az előző rész befejeződött, azaz a metrószerelvényen. Paigenek és társainak sikerült a szökés a Sheol I-ből és megérkeztek Scion Londonba. A menekültek csapata szétszéledt a szélrózsa minden irányába és megpróbáltak menedéket keresni régi búvóhelyükön, hiszen tudták, hogy a rephaiták bosszúra szomjaznak. Paige viszont nem volt hajlandó visszatérni Jaxonhoz és a Hét Pecséthez, hanem megpróbálta kezébe venni az életét és tervezgette a rephaita uralom megdöntését. Sajnos rá kellett jönnie, hogy Jaxon és a Hét Pecsét támogatása nélkül nem fogja túlélni az elkövetkező pár hetet, hiszen gyorsan apadtak az anyagi tartalékai és a mímeslordja nélkül a biztonsága sem volt szavatolva. Így lassan rá kellett döbbennie, hogy egyedül nemhogy nem tud lázadást szervezni, de a másnapot sem biztos, hogy megéri.
A magyar filmipar az utóbbi időkben mondhatni kissé termékenyebbé vált, legalábbis két év távlatából szemlélve, hiszen 2013-ban tekinthettük meg a Fehér Isten című filmet, és 2014-ben az általunk is bemutatott Liza, a rókatündér fenomenális jelenetein ámulhattunk. 2015-ben pedig megérkezett a Saul fia című alkotás, melyet nézők és kritikusok is elismeréssel fogadtak. Most ősszel egy újabb film került a magyar alkotók kezéből a vászonra, ebben a posztban pedig megnézzük, vajon hozza-e az elvártakat. Íme a Víkend (2015).
A népvándorlás és a migráció napjaink egyik legkényesebb és leginkább sürgető problémája, melyet politikusok, szakemberek és civilek egyaránt vegyesen értékelnek, más és más szempontok alapján. Egyesek az embertársaink iránti megértést és türelmet helyezik előtérbe, mások a rideg realitást és az óvatosságot, de sajnos sokszor szélsőséges vélemények is akadnak, mind bal, mind jobb oldalról. Miközben a migránsok az életveszély elől és/vagy a jobb élet reményében indulnak Nyugat-Európa felé, addig a kormányok is különböző hatékonyságú és vitatott módszerekkel igyekeznek szűrni vagy feltartani a hatalmas tömegeket, mint határzár, kerítés, határvadászok stb. Nem tisztem, hogy a migrációt, mint biztonságpolitikai szakértő értékeljem, ezt meghagyom a nálam milliószor képzettebb Nógrádi Györgynek.
Van azonban egy film, ami folyamatosan kattogott az agyamban valahányszor a híradásokat néztem, illetve valahányszor a Keleti pályaudvar környékén jártam. Ez a film ugyanis most aktuálisabb, mint valaha…egy film, amely bemutatja, mi van, ha már a határzár sem működik…Igaz, itt a migránsok nem valamely távoli országból jönnek…Annál sokkal, sokkal messzebbről!
„Fahrenheit 451 fok – az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég. Ha vonalazott papírt tesznek eléd – másra írj.” – Juan Ramon Jimenez
Ezzel az idézettel kezdődik Ray Bradbury egyik leghíresebb kisregénye, a Fahrenheit 451. Az 1953-ban megjelent disztópikus sci-fit leginkább az USA-ban egyre nagyobb teret hódító televíziózás ihlette. 1966-ban film is készült belőle, amivel egyidejűleg a magyar olvasókhoz is eljutott a kötet az Európa Kiadó jóvoltából. A történet időtlenségét jelzi, hogy az első magyar kiadást még négy követte, amelyből az utolsó 2013-ban jelent meg. Mivel kisregényről van szó, így általában gyűjteménykötetekben kapott helyet, de nem volt ritka az önálló megjelenés sem.
Az első kiadás borítója
A történet főszereplője Guy Montag, aki hosszú ideje a tűzőrségnél teljesít szolgálatot. Mivel a házak tűzbiztosak, így a tűzoltóság intézménye rég kihalt. Helyét a tűzőrség vette át, akiknek az volt a feladatuk, hogy a bejelentéseket kivizsgálva kiszálljanak a helyszínre és amennyiben könyveket találnak ott, azokat elégessék. Montag is lelkesen végezte hivatását, mindaddig míg nem találkozott a szomszédlánnyal, akinek kérdései és furcsa viselkedése megzavarta tűzőri nyugalmát.
A Mr. Robot évadzáró része egyszerre volt tökéletes, és egyszerre hagyott maga után egy cseppnyi hiányérzetet. Ez persze nem vitatja a sorozat mesteri zsenialitását, de az egész évad után olyan érzetem van, mintha akkora futó sebességet vettünk volna fel, hogy a szalag után is lendületben maradtunk volna. Spoileres leszek szőrmentén.
A Kritizátor oldalán nem egyszer tartottunk már megemlékezést egy-egy nagy múltú színészről, színésznőről vagy éppen rendezőről, aki már nincs köztünk. Legutóbb Dean Jones amerikai színészt sirathattuk szeptember 1-jén, kinek neve 1968-ban összeforrott az 53-as számú kis bogárhátúval, Herbie-vel. Ám ezúttal nem őrá emlékezünk, hanem arra a személyre, aki a 70-es évektől kezdve szembesíti a világot az igazi rettegéssel. 2015. augusztus 30-án 76 évesen elhunyt Wes Craven amerikai rendező, és a Kritizátor most emléket állít annak az embernek, aki a maga korában megreformálta a horrorfilm ipart.
Természetes, hogy rengeteg találgatás lát napvilágot a hőn áhított következő évaddal kapcsolatban. Ez egy természetes folyamat, hiszen a világ legnézettebb sorozata logikus, hogy megmozgatja a több millió kíváncsi rajongó fantáziáját. Még egy kis adalék a népszerűségéhez, hogy a Trónok harca bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is, mint a legtöbb országban azonos időpontban vetített drámasorozat, hiszen az 5. évad hétről-hétre érkező részeit 173 országban ugyanakkor nézhették a rajongók az HBO-n és más csatornákon. Az új információk utáni vágyakat csak tovább fokozza, hogy a Winds of Winter, azaz a következő könyv megjelenésének idejét még mindig homály fedi. Több klikkvadász cikk után, megpróbálok az eddig felröppent hírek alapján tiszta képet festeni az eljövendő részekkel kapcsolatban.
Amit BIZTOSAN tudunk:
A Hősök első évada 2006-ban jelent meg. Már akkor is sok kritikát kapott azért, mert alapötletét az X-Mentől kölcsönözte (a különleges emberek erősen hajaznak a mutánsokra), ám hangulatában és történetfelépítésében teljesen más, mint a még Stan Lee által jegyzett képregények vagy az X-Men filmek. Most, hogy hamarosan érkezik a Heroes Reborn című spinoff vagy folytatás, ideje föleleveníteni a sorozatot és kitekinteni a jövőre, hogy vajon hogyan viszi tovább a Hősök történetét az új minisorozat.
A sorozat szerkezete már eleve érdekes, nem évadokra és epizódokra oszlik, hanem könyvekre és fejezetekre. Az első könyv címe Genezis, ennek elég erős a bibliai vonatkozása, az első évad története pedig épp azért nagyon érdekes, mert pont a genezis, maga a teremtés marad ki belőle: soha nem tudjuk meg, hogyan “jöttek létre” a különleges képességű szereplők. Mohinder (Sendhil Ramamurthy) és apja kutatása nyomán persze tudhatjuk, hogy ez az evolúció egy újabb lépcsője (éppúgy, mint az X-Menben), ugyanakkor Claire (Hayden Panettiere) anyja lánya képességére mondja a sorozatban, hogy ez isteni csoda, s a sorozatban megjelenő, valahogy a különleges képességekkel rendelkezőkhöz köthető szimbólum Ando (James Kyson) szerint két japán írásjel ötvözése, s azt jelenti “isten küldötte”. Az első évad arról szól, hogy hőseink eredetüket és céljukat keresik ebben az őket megbélyegző, elítélő és félő világban.
Az évad elején, ahogy hőseink fölfedezik képességeiket, először visszaélnek velük: Hiro (Masi Oka) és Ando csalnak Las Vegasban, Claire így áll bosszút az őt megerőszakolni akaró fiún, Parkman (Greg Grunberg) képességével találja ki, hogyan engesztelheti ki feleségét, stb. Ám, ugyebár, a nagy erő nagy felelősséggel is jár (még Stan Lee is cameozik az egyik fejezetben), egy hős nem élhet vissza a hatalmával. Erre a legegyértelműbb példa Hiro történetszála: a kíváncsi, különleges képességű emberből csaló lesz, de tudja, hogy valami nagyobbra hivatott, ezért nem száll szembe a végzetével, hanem próbálja követni. Ez csak akkor nem sikerül, amikor először lehetősége lenne rá, hogy megölje Sylart (Zachary Quinto), mert a gyilkosság összeegyeztethetetlen az ő hősideáljával.
Hiro ellentétpárja Peter (nem Parker, hanem) Petrelli (Milo Ventimiglia), aki szintén nagy dolgokra hivatott. Ő már ezt a kezdetektől fogva tudja, csakhogy ez a nagy dolog, nem a képességének kihasználásában, hanem annak visszafogásában rejlik, meg kell akadályoznia a robbanást: Peternek szembe kell mennie a végzetével.
A másik páros Mohinder és Noah (Jack Coleman), akik nem rendelkeznek különleges képességekkel, mégis minden cselekedetükkel befolyásolják a hősök világát. Mohinder a különleges képességűek oldalán áll, kutatásával szeretne többet megtudni róluk, s figyelmeztetni őket az esetleges veszélyekre. Noah az esetleges veszélyek egyik oldalát képviseli, habár ugyanaz a célja, mint Mohindernek: fölkutatni és vizsgálni a hősöket. Eszközeikben persze teljesen különböznek egymástól. Kicsit olyan ez az ellentét, mint Magneto és X-professzor között az X-Menben. Noah sem velejéig romlott, sőt, családja érdekében kész föl is áldozni magát. A Company Man című fejezetben ismerjük meg igazán Noaht, ahol flashbackekkel mesélik el nekünk, hogyan is lett a papírgyár feje, mi is a célja és mik motiválták. Ezek a motivációk azóta megváltoztak, hisz láthatjuk, mi mindent tesz meg mindeközben a jelenben családjáért, amikor épségüket a radioaktív képességekkel rendelkező Ted (Matthew John Armstrong) fenyegeti.
Az időutazás mindig érdekes kérdéseket vet föl a fikcióban. A címben is említett “Save the cheerleader, save the world” (azaz mentsd meg a pomponlányt és mentsd meg a világot) indítja el a konkrét cselekményt, ez hozza össze a főbb szereplőket. De mi az, ami arra készteti Petert, hogy menjen el Texasba? Isaac (Santiago Cabrera) festményei, melyeket elvileg a jövőről festett. De ha a festmények a jövőt ábrázolják, nem kellett volna Peternek nélkülük is Texasba mennie? Időutazás-paradox, nem ritka dolog. Itt azonban ez nem csak egy hiba a készítők részéről (legalábbis szerintem), mert szerepe van a narratívában is: így mutatkozik meg a végzet, ami mindent irányít. Ez a végzet az, ami érdekes találkozásokhoz vezet a különböző szálakon mozgó főhősök között, a különleges képességű emberek folyton egymásba botlanak, ilyen végzetszerű találkozás az is, amikor Claire először látja valódi apját.
Hogyan illik bele ebbe az egészbe Sylar? Ő Peter másik ellentétpárja. Képességeik nagyon hasonlóak, mindketten mások különleges képességeit tudják ellopni, Peternek elég, ha találkozik velük, ellenben Gabrielnek meg kell ölnie őket. Sylar órajavítóként kezdi, ezért stílusosan végig órakattogás kíséri a jelenlétét. Egyik első képessége, hogy látja, hogyan működnek a dolgok, egyedül csak azt nem, hogy ő hogyan működik, végig önmagát keresi és a helyét a világban, különleges szeretne lenni, elsősorban azért, hogy megfeleljen az anyjának. Saját elmondása szerint azért vadássza a különleges képességűeket, hogy megszüntesse a konkurenciát, s mint a természetes szelekció magányos lovagja, elvegye a képességeket azoktól, akik nem érdemlik meg.
Nagyon érdekes Sylar kapcsolata az anyjával. Cseppet freudi a helyzet, elvégre az anya kényeztetésének hatására küzd a kis Gabriel azért, hogy különleges legyen, s ő legyen A különleges, társak nélkül. Végig neki akar megfelelni, a freudi vágyat a megszerzett képességekkel elnyomni vagy helyettesíteni, de ez nem tarthat örökké. Visszatér anyjához, s mivel az Apa szimbolikus világában nincs helye az efféle oidipuszi kötelékeknek, az Anyának meg kell halnia. Sylar elveszíti az egyetlen dolgot, ami még jó útra téríthette volna, most már a lejtőn egyenesen a végzete felé tart.
Mint ahogy az összes főhős végzete egy irányba mutat: New Yorkba, méghozzá a robbanás idejére. Az eseményeket, nem is annyira a háttérből, végig Linderman (Malcolm McDowell) és baráti köre irányítják és irányították. Linderman jót akar, szerinte a robbanás az eljövendő jó katalizátora lehetne – csakhogy az egyik fejezetből tudjuk, melyben Hiro és Ando öt évvel a jövőbe utaznak, hogy nem fog semmi jó kisülni a robbanásból. Egészen idáig minden időutazás a jövőbeli Hiro részéről sikertelen volt, nem tudta megakadályozni, hogy New York fölrobbanjon, ahogy korábban azt sem, hogy Charlie (Jayma Mays) meghaljon. Ez lenne a végzet? Csakhogy a robbanást, spoiler alert, hőseinknek sikerül megakadályoznia.
Peter végzete egyenesen ide vezetett, de úgy tűnik, nem tudja megfékezni a benne rejlő erőt. Hiába mondta Charles, hogy csak a szeretet számít és Peter az, akiben ez megtalálható… hisz Nathenben (Adrian Pasdar) is van szeretet, végül ő menti meg a várost azzal, hogy Petert megragadva fölrepül, hogy a levegőben robbanjanak föl.
Ez a befejezés több sebből is vérzik. Először is Peter miért nem tudott volna maga fölrepülni? Ő is megszerezte Nathan képességét. Másrészt pedig az, hogy a sugárzás attól még, hogy nem a felszínen történt a robbanás, ezreket ölne meg. Ilyen erős előkészítés és végzetről szóló szövegelés után ez a befejezés harmatgyenge. Sylart csak simán leszúrják, Niki egyszerre rendelkezik Jessica erejével, Peter meg fölrobban. Az idegesítő cliffhanger befejezés meg csak hab a tortán: nagyon szépen le lehetett volna kerekíteni a sorozatot, de már itt az utolsó részben elkezdődik a második könyv:
Generációk
A második évad kapcsán érdemes szót ejteni a Hősökben nagyon erősen jelenlevő műfajkeveredésről. Már az első évadban is láthattunk drámát, jó adag sci-fit Mohinder jóvoltából és egy teljes thriller szálat, melyben a közrendőr Parkman egy sorozatgyilkos utáni FBI nyomozás kellős közepén találja magát. A második évad ugyanezeket továbbviszi, a dráma végig jelen van, a science fiction újabb elemmel, a csak különleges képességűeket támadó vírussal bővül (ez is az X-Menből lehet ismerős), a thriller elemet ezúttal a társaság főnökeit levadászó Adam Monroe (David Anders) adja. Ezekhez kapcsolódnak újabb műfaji elemek, egy önbíráskodó-thriller szál, melynek hőse Micah és Monica, a bűnügyi filmek csoportjából pedig a heist-film és a gengszterfilm néhány elemével gazdagodik Peter és az ír gengszterek történetszálában. A múltba látogató Hiro a történelmi dráma műfajába is elkalauzol minket, míg Molly (Adair Tishler) látomásai és Parkman apja a horrort képviselik. Talán kicsit túlzás Sylar és a mexikói testvérpár szálát road movie-nak nevezni, de a párhuzam tagadhatatlan.
Mindebből úgy tűnhet, a Hősök műfajilag elég kaotikus, ezt mégis összetartja az egységes stílus és a végzet motívuma, mely, akárcsak az első évadban, itt is meghatározó szerepet játszik. Ezúttal nincs egy nagy esemény, amely felé az összes főhős tart, mint a robbanás, ez a befejezés egy kicsit laposabb, csupán megakadályozzák Adamet, hogy a vírust rászabadítsa az emberiségre. (Az az Adam, akinek céljai, motivációi és eszközei kísértetiesen hasonlítanak egy bizonyos R’as al Ghuléra – a Hősök rengeteg képregényes forrásból merít, de újranézve a sorozatot, a lassan negyedik évadánál tartó A Zöld íjász első évada is sokat merített innen.)
A végzet ebben az évadban Angela Petrelli (Cristine Rose) generációjának cselekedeteiből fakad. Amit ők tettek a múltban, az csapódik le most a jelenben, s az új generációnak ezt kell jóvátennie. Peter hasonló íven megy végig, mint az első évadban, ismét önmagával kell küzdenie, de nem képességei elfojtásában, hanem emlékei visszaszerzésében, s végül megint ő az, aki megmenti a világot, persze Parkman, Nathan és Hiro segítsége is kell hozzá. Hiro történetszála a legérdekesebb a második évadban, ő megint csak végzetét keresi, s meg is találja, azzá a hőssé válik, aki mindvégig inspirálta. Az évad végén pedig sikerül elkerülnie, hogy gyilkossá váljon, az előző könyvben sem akaródzott neki megölni Sylart, most pedig Adamet (vagy Kenseit) csupán örök fogságra ítéli.
Sylart sajnos ez az évad mellőzte, hisz elveszítette képességeit a vírusnak köszönhetően (Zachary Quinto azonban továbbra is brillírozik). Az évad az új könyv címével zárul: Gonosztevők, mely Sylar visszatértét sugallja, ezt pedig megerősíti az is, hogy visszaszerzi telekinetikus képességeit és magához röpít egy spenótos dobozt: hogy új erőre kapjon, mint Popeye.
A Hősök első két évada az amerikai tévésorozatok történetének érdekes terméke. Rengeteget merít a képregényekből, mégsem adaptál, mint az manapság szerfölött népszerű, hanem az onnan szerzett ötletekből valami újat és sajátot alkot. Készült még két évad, melyekről a későbbiekben szándékszom még írni, mielőtt megjelenik a Heroes Reborn című új sorozat, úgyhogy hadd búcsúzzam a Hősök minden egyes epizódját lezáró mondattal: “Folytatása következik…”
