Sorozat

Csavard be Ted! – Ted Lasso 2. évad kritika

Ha valami veszettül pörög idén, akkor az a Ted Lasso. Mindenki erről beszél, mindenki ezt nézi. Majdnem mindenki. A második évadát taposó sztori az örökvidám fociedzőről és csapatáról nagyot durrant. Kérdés, hogy a második évad tartja-e a szintet, és megéri-e egyáltalán ezt az egészet nézni.  

Annak, aki a kritika rövid verzióját szeretné, annyit tudok mondani: nagyon fasza a második évad, nézzétek meg. Annak, aki a hosszabb verziót szeretné? Nos kezdjük ott, hogy idén két sorozat nyerte magát rommá az Emmy-díjátadón. Az egyik a Queen’s Gambit volt, a másik a Ted Lasso. Most tegyük félre, hogy a díj zsűrije feltehetőleg úgy hozta meg a döntését, hogy az tévés tartalomgyártók pénzén egy luxushotelben, köntösben szürcsölgették az alkoholos italok különböző színű és erősségű felhozatalait. A Queen’s Gambit végtelenül fasza volt, még akkor is, ha iparosmunkának venném, egy határtalanul precíz, óramű pontosságú történetmesélési alkotással lenne dolgunk. Amúgy halkan megjegyzem, nem ajánlottam senkinek rommá a sorozatot, de minden percét imádtam.

Na, de a Ted Lassot! Azért azt tudni kell, hogy igen nyugodt idegzetű barátaim vannak, és nem szakítják meg velem a kapcsolatot annak ellenére sem, hogy minden platformot, és a beszélgetések minden arra kivezethető fordulatát felhasználom, hogy promózzam azokat a sorozatokat, amiket szeretek. Jelenleg a Ted Lasso kampány fut erősen, és eddig még senki nem próbálta be, pedig a sörözések és kajálások alkalmával, már legalább két esetben felszólalt valaki, aki csatlakozott hozzám,  a “nézzétek, tényleg jó sorozat” kijelentésben. Aztán hallottam olyat is, hogy nem annyira jó a második évad, mint az első. Meglehet?  

Valamiért folyamatosan a My name is Earl ugrik be, ha valahol felmerül a Ted Lasso. Pont ugyanilyen “feelgood” hangulatot árasztott az is magából. És emberek! Veszettül hiányzott már egy ilyen sorozat, aminek egy-egy epizódja után kényelmes jó hangulatban ücsörgünk, és elhitetjük magunkkal, hogy a világ talán nem is olyan rossz hely. Pedig az. Egy borzalmas vacak hely, ahol ritkán történnek jó dolgok. És ezekkel a vacak dolgokkal tele van az Amerikából Angliába disszidált edző világa is. Válás, halál és mentális betegségek. Csak pár dolog azok közül, amire a második évad fókuszál.  Amit rettentően szerettem a második etapban, hogy okosan nyúl a karakterekhez és a körülöttük kialakult status quohoz.

Az első évad ugye arról szólt, hogy megérkezik ez a kicsit együgyűnek látszó, hurráoptimista edző az esős Angliába, és fenekestől felforgatja a fociklub életét. Ez sikerül is. Nézzük csak meg a Hannah Waddingham által alakított Rebecca karakterét, aki rideg és számító milliomos ex-feleség szerepéből, az egyik legérdekesebb és legkedvelhetőbb karakterré vált. A hangsúly erőteljesen a  az egyik legérdekesebb karakter kifejezésen van, ugyanis a készítők nem félnek olyan szituációba dobni a karaktert, amire a nézők cseppet sem számítanak. Úgy tűnik, hogy feldobták az írószobában a kérdést: mi az a szituáció, amiből a legkényelmetlenebb kiírnunk magunkat? És ez jó. Persze a Ted Lasso esetében jó pár érdekes karakter van, és nem félnek az írók kitépni őket a sablonos, háttérszereplő kategóriájából. Ennek persze természetszerű eredménye, hogy a fókusz eltávolodik a címszereplőtől.  

Ennek a címszereplőnek megvannak a maga démonai, és idén kapunk hozzá egy nagyon érdekes katalizátort, a Sarah Niles által éltre keltett sportpszichológus szerepében. Ugye vicces, mert ezt a pozíciót, kimondatlanul is Ted Lasso töltötte be az előző évadban, és humoros konfliktus forrás, hogy van valaki, akihez a játékosok most azonnal és hivatalosan fordulhatnak a lelki problémájukkal. Mi marad Ted Lassonak? Önmaga megjavítása. Talán ez miatt is érezhető a karakterről lekerülő központi szerep, és a mellékkarakterek erősödése, ami (ahogy fentebb is említettem) nem feltétlen baj, ugyanis érdekes figurákat alkottak meg a készítők, és ehhez baromi jó színészeket is találtak. Ritka az a fajta sorozat, ahol ennyi szereplő esetében eltalálják a tökéletes castingot. Persze sokszor ez nem is annyira egyértelmű elsőre, mint például Brett Goldstein esetében, aki a mogorva és kiöregedett focisztárt játssza. Idén sikerült Goldsteinnek bezsebelni egy Emmy-díjat, aminek a köszönő beszéde jól példázza, miért volt olyan tökéletes választás a szerepre.

A beszéd, melyet több helyen szükséges volt kisípolni, akár az általa életre hívott karaktertől, Roy Kenttől is származhatna. Mindez érdekes annak a fényében, hogy Goldstein eredetileg pusztán íróként érkezett a sorozatba, és valahol az ötödik rész megírása után ébredt rá, hogy mennyire benne lakozik ez a szereplő. Szerencsére volt elég bátorsága ahhoz, hogy készítsen pár jelenetet Kent bőrébe bújva, és onnantól kezdve senkinek nem volt kétsége afelől, hogy ő a legjobb választás a szerepre. Érkezésekor egyébként volt egy félszavas szerep ígérete, Bill Lawrence a sorozat egyik készítője azt mondta, hogy esetleg benne van a pakliban, hogy eljátszhatja Higgins karakterét. Szerencse, hogy nem így történt, nem csak abból a szempontból, hogy mennyire Roy Kent karaktere él a fickóban, hanem az miatt is, hogy a klub tulajdonos, Rebecca Welton asszisztensét Jeremy Swift kelthette életre. A készítők elmondása alapján az ő jelentkezési videója után hiába folytatták a szereplő válogatást, mindenki más esélytelen volt. Pedig Jeremy Swift csak az ügynöke tanácsát követte, aki annyit javasolt, hogy adja önmagát.  

És talán tényleg ez a sikere a sorozatnak, vagy legalábbis az alapja. Hogy különböző, érdekes karakterek szerepelnek benne, akik önmaguk lábán is megállják a helyüket, nem csak kellékek a címszereplőhöz. Erre jó példa az a rész a második évadban, mely a Brendan Hunt által alakított társedző egy estéjét mutatja be. Talán az ő karakterére tudom a legjobban azt mondani, hogy számomra tökéletesen működik mellékszereplőként, és nem is érdekelt részeletesebben. Pedig baromi érdekes karakter, és hazudnék – nem is kicsit –, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam veszett jót azon az extra epizódon. Mindezek mellett a készítők istenien eltalálják a karakterek közti dinamikát.

Olyan párosokat raknak össze romantikus kontextusban, akikre álmomban sem gondolnék, és mégis működőképes interakciót, sztorit húznak köréjük. Mi sem jobb példa erre Roy és Keely kapcsolata, mely az első évad végére bontakozott ki. A nyers és goromba Roy Kent, és a cicababa jelmeze alatt csupaszívvel rendelkező Keely Jones karakterét a világért se raktam volna össze, pláne nem tudtam volna semmi épkézláb konfliktus forrást elképzelni hozzájuk. Nem mondom, a második évad végére megbicsaklott az írók ceruzája picit, amit nem is értettem, de odáig egész jó kis humorforrást jelentett a két karakter tűz és víz ellentéte.  Persze, Juno Temple mit nem tud eljátszani? 

És igen, mivel nagy a csapat, vannak akik hátrébb szorulnak, de nem tűnnek el. Jamie Tartt inkább csak jelen van, mint sem szereplője az eseményeknek, holott az első évadban igen fontos szerepet töltött be. Ennek ellenére az övé az évad egyik legszívszorítóbb, és legjobban kivitelezett jelenete. Igen, talán szirupos, de csessze meg, nekem működött.  És kapunk pár sziruposnak is mondható jelenetet az évad során, de ezektől működik igazán a sorozat, és bár most sziruposnak nevezem őket, kicsit sem érzem a szóhasználat létjogosultságát. Persze nem kell azért annyira elkeseredni, a sorozat címszereplője, a Jason Sudeikis által alakított Ted Lasso is szép ír le az utolsó részekre, és cseppet sem veszít abból a pozícióból, amit behúzott az első évad során.

Ted még mindig az a szerethető, minden konfliktust simítani próbáló karakter, aki az első évadban volt. Hogy mennyit lehet még ebbe a sorozatba betolni, azt maga Sudeikis se tudja megmondani. Ami jelenleg biztos, hogy a harmadik évad el fog készülni, és tekintve az idei történetszálak lezárását, rettentő érdekes rajtot láthatunk majd az évadnyitóban. Rád nézek Nathan! A Ted Lasso második évada erősen megtartotta azt, amiért az első szeretni lehetett. Nem hanyagolta a komoly témákat, és nem hanyagolta a humort sem. Nekem idén is egy 10/10-es mutatót dobott. Most már csak az a feladatom maradt, hogy a barátaimat is rávegyem arra, hogy megnézzék.