Van az a klasszikus mondás, hogy tizenkilencre lapot kérni sohasem egy életbiztosítás. A szórakoztatóiparban pláne. A Marvel Studios sikere viszont a kezdetektől fogva részben erre a roppantmód egyszerű, de kicsit sem veszélytelen gondolatsorra épült, addig mára a Kevin Feige vezette Marvel Studiosnak immáron ettől sem kell tartania, hiszen míg manapság már nagyjából teljesen mindegy melyik portékájuk milyen anyagi utóéletet produkál nekik, addig a kezdet-kezdetén akár egyetlen rossz lépés is elég lett volna ahhoz, hogy Feige nagy terve végleg a süllyesztőben végezze.

Bátorságra, új ötletekre tehát mindenképpen szükség van egy ekkora franchise sikerre futtatásához, ám előbb vagy utóbb elérkezik a pillanat, mikor hiába minden erőfeszítés, ezek a korábban jól hangzó ígéretek egyszerűen a saját alkotóik ellen fognak fordulni. Ennek első jelei ennek már megmutatkoztak a Fekete Özvegy érthetetlenül középszerű kivitelezésében, hogy aztán a Shang-Chi wuxiába oltott bunyói némileg kihúzzonnak minket a csávából. Úgy tűnt, hogy a friss Oscar-díjas Chloe Zao által összehozott Örökkévalók folytatja majd a sikerszériát, azonban a szomorú valóság az, hogy hiába kérünk fel egy csodásan egyedi látásmódú rendezőt egy millió dolláros blockbuster élére, ha közben az említett film éppenséggel híján van egy legalább papíron jól működő koncepciónak, akkor azon sajnálatos módon még egy Zao-hoz hasonló kvalitásokkal bíró direktor sem fog tudni segíteni.

Pedig az Örökkévalók nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy egyfajta eredetmítoszt ad a Marvel Filmes Univerzumnak, lerántva a leplet annak eddig kevéssé ismert valódi eredetéről, miközben bemutat nekünk egy csapatnyi vadonatúj karaktert az Örökkévalók személyében, akik afféle istenként tisztelt lényekként közel hétezer esztendeje egyengetik a föld nevű bolygót benépesítő emberek történelmét. Legalábbis egy darabig így állt a helyzet, csakhogy mint minden családban úgy idővel itt is előjöttek a törésvonalak, a családtagok pedig szétszéledtek szerte a világban, hogy aztán a közelgő világvége jelentette fenyegetés újra összehozza őket.

Magát a történetet körülbelül ennyivel le is lehetne tudni, mivel abban nagyjából tényleg nincs több ennél, noha ez nem jelenti azt, hogy Zao-nak ne lett volna egyéb mondanivalója a több mint három órára rúgó játékidő alatt. Ami nagyon szembetűnő volt, hogy Zaot előző rendezéséhez A nomádok földjéhez hasonlóan sokkal jobban érdeklik a filmjében feltűnő karakterek, a közöttük létrejött emberi érzelmekkel túlfűtött interakciók, mint az, hogy ezeket a bensőségesebb pillanatokat pontosan milyen események is igyekeznek összekötni. 

Ez a fajta hozzáállás noha a film első negyedében bár némileg működőképesnek bizonyul, a történet előrehaladtával viszont mikor a forgatókönyv kénytelen ránk dobni a rakatnyi expozíciót, hogy némileg kontextust adjon mindannak amit éppen látunk, nos fogalmazzunk úgy, miképpen a Zao által elmesélni kívánt történet egyszerűen összeomlik mindezek súlya alatt. De nem járnak jobban sajnos a rendezőnő által oly nagy becsben tartott karakterek sem, akik közt hiába vannak valóban érdekes figurák, ha dacára a 150 percnyi játékidőnek egyikük sem tud igazán kitűnni a többiek közül. Márpedig Angelina Jolie, Richard Madden, Gemma Chan, Brian Tyree Henry, Kumail Nanjian, hogy csak párat említsek tényleg egytől egyig remek színészek, de azzal még ők sem tudnak mit kezdeni, ha a mozi szimplán nem ad nekik megfelelő mennyiségű időt a bizonyításra. 

Ha a meglévő amúgy is tetemes problémák önmagukban még nem lennének eléggé borzasztóak, az igazi aduász még a végére maradt: Mégpedig a jól megszokott Marveles poénkodás képében. Jómagam kifejezetten kedvelem a Marvel humorhoz való hozzáállását, azonban nem tudom megérteni mi szükség van felesleges, néha nagyon is kínos poénok elsütésére, ha azok szimplán nem passzolnak bele az amúgy nagyon komoly morális és filozófiai kérdéseket boncolgatni kívánó mozi keretébe. Nyilván a Marvel Studios keretei miatt valahol szükség volt rájuk, ám ha Chloe Zao és Kevin Feige valóban valami merőben újat szerettek volna nekünk mutatni az Örökkévalókkal, talán jobban tették volna, ha ezúttal kivételesen a mamutokhoz hasonlóan inkább jegelik a felesleges gegeket. 

Amennyiben pedig van tényleges felelőse annak amiért az Örökkévalók nagyvásznon való bemutatkozása így sikerült, azt nem feltétlenül csak a trehány módon megírt szövegkönyvben vagy túlontúl nagy ambíciókat dédelgető stúdióban érdemes keresnünk, mivel már maga a forrásanyag a Jack Kirby által megálmodott eredeti képregény is egyfajta fekete báránya volt a Marvel képregény univerzumnak, amelynek sosem sikerült igazán kitörnie az első vonalbéli történetek közé.

Az Örökkévalók minden hibáját tudomásul véve, viszont mindenféleképp értékelendő, amiért Kevin Feige-nak volt mersze bevállalni egy ennyire ambiciózus és nem kevéssé megosztó utóéletet magával hozó alkotást, ám ha Feige hosszútávon a már járt utat valóban a járatlanra szeretné cserélni, akkor nem lenne rosssz, amennyiben ezt immáron nemcsak szavakban, de a tettekben is uton lehetne érni a Marvel Filmes Univerzum elkövetkezendő alkotásaiban.