Könyv

Meginvitálhatom egy csésze kalandra? – Legendás latték könyvajánló

Mihez kezdjen egy ork, ha elege lesz a vérontásból? A legtöbbünknek feltehetőleg nem az ugrik be elsőként, hogy nyisson egy kávézót, igaz? Semmi gond, szerencsére Travis Baldree helyettünk is eljátszott a gondolattal. Debütáló regénye a klasszikus vonalú fantasy és a slice of life történetek mennyei, tejhabos egyvelege. Ez a kombináció már önmagában elegendő, hogy meghökkentse még a sokat látott olvasót is, így már a regény eredeti megjelenése előtt tudtam, ebből a merész elgondolásból én is kérek egy csészével.

Történetünk akkor veszi kezdetét, mikor annak főhőse, Viv, szögre akasztja pallosát és a napjait kitöltő erőszakkal rég tele lévő hócipőjét, hogy új életet kezdjen. Megtakarításaival, egy szerencsehozó talizmánnal és szíve mélyén dédelgetett álmával érkezik meg Fövenypart városába, hogy üzleti vállalkozásba fogjon – kávézót akar nyitni egy olyan helyen, ahol a jó forró feketét még csak hírből sem ismerik a népek. Az sejteni való, hogy az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra, pláne nem minden nehézség nélkül. Vagy éppenséggel egyedül. De hiába minden akadály, az idő előrehaladtával Viv nem csak otthonra, hanem barátokra, és talán végre békére is lel. Persze a feltörekvő üzletasszonyok élete korántsem csupa cukormáz (kerüljön abból egyébként bármennyi is a süteményekre), ugyanakkor egy valamire való üzleti stratégia nem hagyja figyelmen kívül a helyi maffiát, vagy a múltból visszajáró seggfejeket sem, akik keresztbe akarnak tenni Vivnek és új csapatának.

Ezt a könyvet habkönnyű szórakozásként kínálják az olvasóknak, és őszintén meg kell mondjam, ugyanolyan jól esett a lelkemnek, mint egy tökéletesen elkészített, krémes latte a hideg téli napokon. Baldree bemutatkozó regénye szívmelengető szelete a fantasy műfajának, a mindenkori legendás hősök történetének azon része, amely rendszerint a könyv utolsó oldalai után következik, mikor már elengedtük kedvenc szereplőinket, miután kalandozásaik végeztével leereszkedtek az eposzi magasságokból. A szerző papírra vetette szeretett kardforgatóink életének azon részét, amelyet rendszerint már a lapokon kívül szokás tölteni, és halljátok, nem is tudtam, mekkora szükségem volt egy ilyen sztorira, amíg el nem olvashattam. Már csak emiatt is különleges olvasmányélményként fogok rá gondolni.

Attól függetlenül, hogy hősnőnk kard helyett legfeljebb kalapácsot, de jószerével inkább csak kávéscsészéket lenget, ez nem egy eseménytelen történet, bár tény, ebben a könyvben nem egy birodalom épül, hanem egy szerénynek tűnő álom – és az sem vérből és acélból, hanem kávébabból és leveles tésztából. Történetünk végigköveti a Legendás latték kávézó felépülését, és ennél még sokkal többet: egy család létrejöttét. Látjuk, amint az egyszervolt harcosnő élete, mentalitása megváltozik, napról napra, és Vivvel együtt az olvasót is a béke és a melegség érzése öleli körül. Személy szerint úgy érzem, kimondottan a téli, ünnepi időszakban nyújthat jóleső élményt a könyv, egészen egyedülálló hangulata van, bennem legalábbis felidézett egyfajta varázslatos, bekuckózós érzést.

A karakterek mellett nem lehet szó nélkül elmenni – ha egy szóval kellene jellemezni a társulatot, azt mondanám, elbűvölőek. Igen, egy ex-zsoldos ork is lehet imádnivaló, Baldree óta immár ezt is tudjuk. Az író a fantasy regényekből gyakran visszaköszönő figurákat vonultat fel: tündék, törpök, gnómok, szukkubuszok, és mindenféle más teremtmény is felbukkan. Személyes kedvencem a cukormázas fahéjas csigákat sütögető egerentyű, (hát komolyan, instant cukorsokk), de a könyv végére még a maffiavezér alakja is megmosolyogtatott.

A Legendás latték slice of life jellegéhez a fent említett konfliktusok is igazodnak volumenükben: senki kávéjába nem fog véletlenül vér fröccsenni, bár azért akadnak bonyodalmak, amelyek próbára teszik a szereplőket, leginkább Viv elköteleződését az egyszerű, békés élet mellett. Az üzlet beindulásán túlmenően (és ahhoz kapcsolódóan) a főbb sodorvonalat a karakterek közti erős baráti kapcsolatok kialakulása adja, némi potenciális románccal fűszerezve, de az már csak tényleg a hab a tortán. Mármint a lattén. A sztori végkimenetele nyilván nem okoz majd meglepetést – ez az a fajta könyv, amin szinte végig mosolyog az ember, nem pedig a fotel karfáját kaparja a feszültségtől, de hát Baldree eleve tejszínhabot kínált nekünk, és nem trónbitorlást.

A prózát is csak dicsérni tudom, rengeteget tesz hozzá az atmoszférához: szinte megjelennek az olvasó előtt a macskaköves utcák, a gyertyafényes belső terek, érezni a kávébab és a fahéj illatát. A kötetet Dobószéli Eszter fordította, bízom benne, hogy találkozom még a munkájával, élvezet volt olvasni. Ez a mű is egyike lett azoknak, amelyeket bármikor levennék a polcról, és ugyanolyan lelkesen merülnék el benne újra, mint első alkalommal. Ha kíváncsiak lettetek rá, a Fumax kiadásában tudjátok beszerezni.