Könyv

Ordít, mint a homokba szorult féreg – Frank Herbert: A Dűne könyvkritika

“Nem szeretem a homokot. Túl durva. Érdes, ingerlő és behatol mindenhova.” George Lucas ezzel a mondatával is rajongók ezreit borította ki 2002-ben A klónok támadása című mozija kapcsán. Anakin Skywalker számára a sivatag, pontosabban a Tatooine bolygó maga a megtestesült pokol. A rabszolgaságot, az elnyomást jelképezi, amelyből csak egy szerencsés véletlen során menekül meg. Frank Herbert 1965-ben megjelent, A Dűne regénye ezzel szemben egy olyan kopár vidéket mutat be, ami ugyan a végtelenségig kietlen, mégis az író által megálmodott univerzum legfontosabb alapját képezi minden szempontból. Ez a szikár, homokviharok által tűzdelt, dűnék tengerének otthont adó bolygó az Arrakis, ahol az utazásunk és a filozofálásunk elkezdődik. A cikk spoilermentes!

A világegyetemet, az Impériumot uraló Padisah császár az Atreides-házat bízza meg az Arrakis felvirágoztatásának céljából. A dinasztia meg is érkezik a sivatagos helyre, ahol valóban nem a legjobb körülmények uralkodnak. Egy törzsi nép a lázadást fontolgatja, az ellenséges házak árgus szemmel nézik mikor hibáznak az Atreidesek, nem is beszélve a kibírhatatlan környezeti és időjárási tényezőkről. Valamint, csak, hogy teljes legyen a kép, még egy esetleges összeesküvés is a levegőben lóg. Mi pedig mindennek a szemtanúi lehetünk több, mint négyszáz oldalon keresztül.

,, A kezdet kezdetén kell a leggondosabban ügyelni rá, hogy meglegyen a dolgok egyensúlya.’’

Már-már anekdotának számít a történet, hogy miért írta meg Herbert a számára abszolút hírnevet meghozó könyvet. A biztonság és az írása hosszúsága kedvéért azért idézzük fel újra. Frank Herbert eredetileg újságíróként dolgozott, valamint novellákat jelentetett meg, amiket mérsékelt siker követett. Valószínűleg ilyen körülmények között élte volna le az életét, ha nem jön az 1959-es év és egy bizonyos, elsivatagodásról szóló cikk. A földi vízkészlet hiánya, a mesterséges ökoszisztéma általi helyreállítás voltak Herbert kiinduló pontjai. Ezt még megfejelte különféle vallási tanokkal és hat évig tartó, fáradalmas kutatómunka eredményeként létrejött az ötszáz oldal terjedelmű, kiadót nagyon nehezen megtaláló féltégla méretű olvasmány. Az anyagi és kritikai siker lassan érkezett, de mára a Dűne könyv a sci-fi irodalom egyik legfényesebben csillogó alapköve. Zöld propaganda! Mutogathatnának egyesek a környezeti bajok felhívása miatt. A Dűne azonban egy sokkal mélyebb és szerte ágazóbb történet, mint egy egyszerű, Greenpeace által gyártott, figyelemfelhívó tábla. Herbert ennél sokkal többet tett. Egy utazásra invitál bennünket, amely során saját magunkat tudjuk megismerni, egészen a legmélyebb pontig. Általa, közvetett módon meg tudunk hajolni az elkerülhetetlen végzet előtt, miközben az egyéniségünket sem kell feladni, és ez az ami igazán számít.

,, A próféták halála erőszakos halál szokott lenni.’’

Mi újat lehetne elmondani egy ilyen nagyhatású, emberek százezrei által szeretett könyvről? Tulajdonképpen semmit. Mindenféle új kitalálása helyett inkább vegyük végig mitől is működik a mai napig a Dűne. Első látásra (olvasásra) egy nagyon rideg, a velejéig szenvtelen élmények ígérkezik az egész. Az első pár oldalon ilyen szempontból túl kell esni, utána viszont letehetetlen. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a könyv, mint a futóhomok beszívja az olvasót. Mivel tudja ezt elérni? Az biztos, hogy nem a történetéből adódó kiszámíthatatlansággal. Ha rosszindulattal leegyszerűsítem, egy egyszerű bosszútörténetről van szó. Egy már ezerszer látott vázról, ami a szakavatottabb szemnek bántóan triviálisnak hathat. Ennek a váznak másmilyen rendeltetése van. A könyv egyéb tartalmainak elviselésére, megtartására szolgál. Ezek pedig olyan ,,semmilyen”, ,,elhanyagolható” témák, mint a messianizmus, a felsőbb akarat kérdése, a végzet elkerülése. Még a felsőbbrendű ember, pontosabban lény elérése is szerves részét alkotja az olvasottaknak. A párbeszédek mellett a belső monológoknak hála minden egyes szereplő gondolatát megismerjük. Ez sem a szokásos módon történik. Mindig, amikor két fél között zajlik a beszéd, folyamatosan nézőpontot váltunk, ezáltal még az egy-egy mondatra való reagálás is tiszta és érthető lesz számunkra.

Teljes mértékben tanúi lehetünk a fejben játszódó sakkjátszmáknak. Egy science fiction könyvhöz méltóan a világépítésnek is meg kell történnie a cselekmény taglalása mellett. Ebben az esetben maga a világ felépítése és működése pazar és ami a leginkább számít, egyedi. Ez részben a leírás, részben a párbeszédek által következik be. Utóbbi esetén meglehetősen erőltetett formában, előbbi viszont kellően látványos (nagyon erős a képi ábrázolás ezen a téren). A leírások határozottan fogják az olvasó kezét, ugyanakkor pár esetben el is engedik a fantáziáját, az atmoszféra megismerése végett. Herbert bármikor el tud veszni a részletekben, legyen szó cirkoruháról, vagy akár egy jármű szerkezeti felépítéséről. A jó értelemben vett, részletes környezeti leírások is a múltjából adódnak. Néhány párbeszédet külön arra húznak fel, hogy megmagyarázzák az ebben a világban használatos eszközöket, és azt kell mondanom, hogy ezek a részek eléggé fogcsikorgatva működnek. Ezeket a kisebb hibákat leszámítva végig nagyon olvasmányosan van megírva a regény. A Dűne világa leginkább a feudalizmushoz hasonlít a hierarchikus felosztásával, a nemesi házaival, a kézi fegyvereivel. Nagyon eszköztelennek tűnik, mégis bensőséges tud lenni. Az ármánykodások teljesen követhetőek és megalapozottak. Nem válnak öncélúvá, az olvasás közben végig fenntartják a feszültséget (a könyv első felét leginkább ez teszi ki).

,, Mi az, amit megvetsz? Erről ismerszel meg igazi mivoltodban.”

Bármennyire is jelentős tényezők ezek a Dűne élvezeti értékében, mégsem ezeken van a hangsúly, hanem a filozófián és a metafizikán. A Dűne filozófiája nem egyszerűen megfogalmazható (nem is teszek rá kísérletet), mivel rengeteg panelből építkezik. A mondatok egyáltalán nem szájbarágósak, nem a már elcsépelt körmondatokat szajkózzák. Sok esetben többletjelentésként is szolgálnak, utalva a kereszténység, az iszlám, vagy akár a buddhizmus tanaira, mindenből kiválogatva a leghasznosabb tételeket. A könyv metafizikai része egyszerűen lenyűgöző, általa az olvasó egy isteni szerepkörbe kerül. A szereplők minden egyes történést narrálnak, narrációjuk szerves részét képezik a cselekménynek. Ebből adódóan a karakterek lelki világába, a belső vívódásaikba is betekintést kapunk nem is beszélve az egész világ felépüléséről és az elkerülhetetlen dzsihádról. Mindezek nézve egy rendkívül komplex élményt kapunk, nem is csoda, hogy rögtön megfilmesíthetetlennek bélyegezték. Képes arra, hogy több szemszögből szemléld utána az eseményeket, többféle érdekkel is tisztába legyél, esetleg még arra is, hogy a nagyobb jót tartsd a szemed előtt. Ezért is ennyire fontos könyv a Dűne. Még akkor is működik, ha a második fejezettől elburjánzó időugrások miatt egyfajta hiányérzet alakulhat ki az emberben a cselekmény adagolása szempontjából.

A filozófia mellett a másik alappillére a műnek, a karakterei. Erre most sokan felkaphatják a fejüket, ugyanis a könyv nem feltétlen dolgozik árnyalt szereplőkkel. A későbbi regények sokkal inkább szolgálnak kétes megítélésű figurákkal (II. Leto). A fekete-fehér jellemábrázolásnak köszönhetően, vagy nagyon tudunk szurkolni nekik, vagy undorodunk tőlük. Ennek ellenére népmesei hősöknek sem lehetne őket nevezni. Szinte mindegyikük esetén van egy csavar, ami kiemeli őket a sablontengerből. Ez akár lehet egy döntés meghozatala, vagy egy véletlen a szereplőre tett hatása is. A hatalommal való bánás, az azzal való visszaélés, az ez általi jellemábrázolás és bukás szintén a fő motívumokhoz tartoznak. Nem csak ebben a könyvében, hanem az egész Dűne-ciklusban Herbert ezt vizsgálja. A hatalom és az ember viszonyát, és ha kell, a végletekig el tud menni. Ma már (a tízmillió film, sorozat, videojáték világában) ez is egy bejáratott témának tűnik, de véleményem szerint a 60-as évek közepén az ilyen fajtájú megközelítése ennek a témának nagyon is formabontónak számított.

,,Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”

Felfoghatatlan az a hatás, amit a Dűne okozott a popkultúra szintjén. Star Wars, Mass Effect, napestig lehetne sorolni azokat a sci-fi műveket, amik ihletért fordultak az Impérium világához, sőt 1992-ben még egy játék is megjelent, mindenféle folytatással együtt a későbbiekben. Ugyanakkor nem pusztán a sci-fi műfajában köszönnek vissza a könyv jellegzetességei (Starkok, Lannisterek, ti vagytok azok?). A megfilmesíthetetlen jelző nem nagyon zavarta a filmvilágot. Nem egy alkalommal próbálták vászonra, vagy televízióra ültetni az író örökségét, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ezekről a későbbiekben majd részletesebben lesz szó. Herbert itt azonban nem állt meg, ugyanis ’65 után egészen haláláig még bőven mesélt nekünk a vizeiről. Ezekben a kötetekben a politikai cselszövések, az akciójelenetek, az elvont monológok még inkább az előtérbe kerülnek, hol létrehozva az egyik legvadabb olvasmányélményt a világon (A Dűne istencsászára), hol pedig elmerülve a Trónok harcát megszégyenítő intrikai megmozdulásokban (A Dűne messiása). Még maga Herbert fia, Brian is több évtizeden keresztül hozzátett az univerzumhoz, Kevin J. Anderson segítségével (bárcsak ne tették volna). Az biztos, hogy sokan próbálták utánozni Herbert stílusát, de jobbára senkinek sem sikerült. Ami ránk maradt, hat kötetnyi, ha nem is azonos színvonalat képező, de elgondolkodtató csoda, amihez jó időről időre visszatérni.

A Dűne. A stílusteremtő. A klasszikus. A megkerülhetetlen. Folytathatnánk még és tovább koptathatnánk az egyébként is agyonhasznált kifejezéseket, de ez teljesen felesleges. A Dűne egy olyan élmény, ami nehezen adja magát, nagyon sokszor magadra hagy és vakon, a sötétben tapogatózva kell megtalálnod a helyes irányt. Ha viszont mindezt jól csinálod, akkor egy olyan élményben lesz részed, amihez garantáltan semmi sem fogható. Egyszer az életben mindenképpen érdemes egy próbát tenni vele. A cikksorozat következő darabjában egy dokumentumfilm kerül kivesézés alá, ami egy rendező lehetetlen álmát mutatja be. Egy álmot, amihez foghatót csak nagyon kevesen álmodtak. A rendezőt Alejandro Jodorowsky-nak hívják.