A kamaszkor számos nehézséggel jár. Suli, lányok, felelősségvállalás és persze megannyi új feladat. Valóban nem könnyű munka, főleg ha emellett még bűnözőket is kell kergetni a szabad éjszakai perceinkben… Na, az az igazán embert próbáló! Valljuk be, kicsit sem egyszerű a helyzetünk, főleg ha mi vagyunk Pókember, akinek mindezzel a problémával meg kell küzdenie. Bizony elkel ilyenkor a segítség, de kitől és hogyan? Peter Parker bemutatja, hogyan is kell ezeket jól csinálni.
Felvetődhet a kérdés, hogy egy olyan negatív kritika után, mint amit a Gyilkosság a világvége előtt című könyvről írtam, milyen mazochista hajlamom lehet, hogy kezembe veszem a folytatást? A kérdés jogos. A magyarázat egyszerű. A trilógia első részét követően megfogadtam, hogy nem fogom folytatni, azonban gyarló ember vagyok, és egy molyos kihívásnál úgy éreztem, hogy úgy kerülhetek legközelebb a célvonalhoz, ha elolvasom a fennmaradó két részt. Mellette szólt, hogy mindkettő könyv aránylag vékony és egyszerű a szövege. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy hétvége alatt ledaráltam mindkettőt. A sebeimet még nyalogatom.
Sokan álmodoznak hazai vagy nemzetközi karrierről, de csak keveseknek adatik meg az ehhez szükséges tehetség, elszántság és persze a szerencse. Ostorházi Bernadett viszont kellő magabiztossággal, ugyanakkor alázatosan törekszik mindkettőre. A fiatal és feltörekvő színésznővel az augusztusban mozikba kerülő Pappa Pia című musical kapcsán beszélgettünk karrierről, példaképekről és a sikerhez vezető rögös útról.
(Kép forrása: Ostorházi Bernadett hivatalos oldala)
Elérkeztünk a Szemetesláda rovatunk újabb fejezetéhez. A cikksorozat célja az, hogy sorra vegyük az általánosan elfogadott rossz filmeket, és közösen megnézzük miért is rosszak. Azért mindegyik filmben találunk, még ha nagyon el is rejtve, bizonyos pozitívumokat, volt olyan, ami a határán táncolt a nézhetetlen és a nézhető kategóriának, és volt olyan is, ami botrányosan alacsony minőségű. Legutóbb a Srpski film került terítékre, amely a legsötétebb emberi gondolatokat vetítette elénk, botrányosan túllépve saját és az filmkultúra határait.
Mai filmünk nem azért került terítékre, mert rossz és nézhetetlen, hanem egyszerűen nem mehetünk el mellette szó nélkül, ha valami botrányosat, visszataszítót és vakmerő beállításokkal rendelkező művet szeretnénk ismét elővenni, amely a sorozat lezárására teljesen alkalmas. Filmünket sokan ismerik, valaki látásból, de sokan csak hallomásból, hisz a közhiedelem óva int ettől az alkotástól.
Mielőtt Hannah Baker öngyilkosságot követett el, felvette hangját tizenhárom kazettára. Mindegyik kazetta egy közeli ismerősének szól. Aki ezeket hallgatja egyetlen dolgot biztosan tudhat: része volt kisebb vagy nagyobb módon Hannah Baker halálában. Ez a 13 Reasons Why alapígérete, de ezt mostanra mindenki tudhatja, akit kicsit is érdekelt a sorozat. Tulajdonképpen hónapok óta megtekinthető, így ebbe az élménybeszámolóba nem is próbálok úgy belemenni, mintha ezt a tényt kizárnám. Spoilerek várhatóak.
Ritka eset az, amikor engedek a csábításnak, és úgy ülök be egy filmre, hogy az előzetesek épphogy csak felkeltették az érdeklődésem. A Baby Driver (a magyar címet inkább felejtsük el) mégis egy ilyen alkotás, és azt is hozzá kell tennem, hogy a várakozásomat csak fokozta a Cornetto-trilógia hétvégi kivégzése. Tudom, hatalmas hiányosságom, de ha bele akarok magyarázni valamit, akkor bátran mondhatom, hogy direkt bemelegítésnek tartogattam. És milyen jól tettem, hogy eddig vártam a „fagyis filmek” megnézésével, ugyanis ezek a filmek remekül megágyaztak Edgar Wright legújabb történetének.
A Silicon Valley befejezte a negyedik etapját, és már a zsebünkben tudhatjuk a következő évadot is a közönség és a kritikusok által is elismert vígjáték sorozatnak. A kérdés persze adott, hogy melyik évad hozza majd el a jól ismert vízválasztót, ahol a sorozatok zseniálisból átmennek középszerbe. És vajon elérte ezt a startup világ idiótáiról szóló mese? Aki spoilerek nélkül meredne a kérdésre, annak ajánlom az utolsó bekezdést.
Mindannyian szeretjük, ha egy kis időre, de ismét gyereknek érezhetjük magunkat. A probléma csak az, hogy ez a gyermeki érzet is mást jelent, ahogy egyre okosodunk, bölcsebbek és érettek leszünk az évek során. Nem feltétlen gyermekded poénokat szeretnénk látni, hanem olyan pillanatokat, amik a bennünk lévő gyermeket veszik célba. Valami olyanra vágyunk, ami feledteti velünk a kulturált viselkedés, a szabályok közé szorított, unalmas, szürke, felnőtt világot. 2010-ben az Illumination-nek ez sikerült is, amikor a világra szabadította a gonosz Gru-t és a rosszcsont minionokat. Ezt egy folytatás (Gru 2) és egy különálló előzményfilm (Minionok) követte, most pedig egy újabb folytatással gazdagodunk, mely bár szórakoztató, de valami mintha mégis hiányozna a receptből.
A múlt évi Comic Conon figyeltem fel először az Amerikai istenek trailerére. Lenyűgözött a látvány: a színek és a karakterek mind felkeltették az érdeklődésem. Epekedve vártam, hogy április végén végre megnézhessem a pilotot, a hátralévő idő egy részét azzal töltöttem, hogy amilyen gyorsan csak tudtam elolvastam a könyvet. Ez a vaskos olvasmány érdekes perceket és még nagyobb kíváncsiságot ébresztett bennem a széria iránt. Az első rész után pedig alig vártam, hogy megérkezzen a többi, hogy aztán A szolgálólány meséjéhez hasonlóan, ezt is egyben daráljam le.
Újra itt a világvége! Az utóbbi időben mintha ez lenne a divat. Különböző objektumok röpködnek a Föld felé, azzal fenyegetve az emberiséget, hogy kipusztul. Már szinte megszokott a sztori, de mi lenne, ha csavarnánk egyet a történeten? Bedobnánk egy kis gyilkosságot, egy kis nyomozást? Hiszen így rögtön két tábort érne el a regény: a sci-fi rajongók is meg lennének szólítva és a krimi szerelmesei is szívesen olvasnák. Gondolom ezen elvek mentén ragadott tollat (billentyűzetet) Ben H. Winters is, és rögtön egy trilógiával indított, aminek az első részéről lészen most szó.
