Négy év telt el a Peaky Blinders hatodik évada óta, így teljesen jogos a kérdés. Valóban megérte ennyit várni erre a lezárásra? A Steven Knight által megalkotott, 2013-ban indult sorozat az évek során globális jelenséggé nőtte ki magát. Tommy Shelby és a borotvapengés sapkát viselő banda története milliókat szegezett a képernyők elé. A siker pedig nemcsak a sorozatot emelte kultstátuszba, hanem Cillian Murphy karrierjére is komoly hatással volt – korábban Christopher Nolan filmjeiben szerepelt, de később megkapta a neki kijáró figyelmet és eljátszhatta J. Robert Oppenheimert, ami az Oscar-díjig repítette. Éppen ezért hatalmas várakozás előzte meg a Tommy Shelby történetének lezárását. A készítők végül szakítottak a megszokott, évadonként hat epizódos formátummal, és egy egész estés filmmel próbálták lezárni Tommy Shelby történetét. A döntés elsőre merésznek tűnt, de lássuk miként sikerült a az alkotásnak felérnie az elvárásokhoz.

Az második világháború árnyékában

A film az 1940-es években játszódik, a második világháború idején. Ez az időszak meghatározó volt Nagy-Britannia történelmében. A Harmadik Birodalom a Luftwaffe bombázásaival próbálta térdre kényszeríteni a szigetországot.

A háttérben azonban egy még veszélyesebb terv körvonalazódik. A nácik célja, hogy hatalmas mennyiségű hamis angol bankjegyet juttassanak az országba, ezzel megingatva a gazdaságot. Az akciót felügyelő John Beckett (Tim Roth) felkeresi Duke-ot – Tommy Shelby fiát -, hogy segítsen a pénz elosztásában. A fiú a több millió fontos jutalom reményében elvállalja a rá bízott feladatot. Közben Tommy Shelby visszavonultan él egyik birtokán, és egy könyv formájában próbál vezekelni a múltjával.

Tommy Shelby karaktere mindig is több volt egyszerű gengszternél. A háborús traumák, a származása miatti kirekesztettség és a család iránti lojalitás mind meghatározták a személyiségét. Számára mindig is a család volt a fontos, és egy dolog volt számára megbocsáthatatlan az árulás. Ez a film azonban már nem a felemelkedéséről szól, hanem egy megtört emberről, aki már nem ura sem a saját életének, sem a birodalmának. Ebből kifolyólag szól a magányról, és hogy mi következik és mi marad ezután az emberből, miután elvesztette a hatalmát és a családtagjait. Cillian Murphy ismét bizonyítja, hogy miért volt ő a sorozat lelke. Visszafogott, mégis rendkívül erős alakítást nyújt, és gyakorlatilag egyedül viszi a hátán a filmet.

Az apa és a tékozló fiú

A film felépítése két részre osztható. Az elsőben láthatjuk, ahogy Tommy Shelby próbálja feldolgozni testvére, Arthur, valamint lánya, Ruby elvesztését. Saját magát okolja a múltban történt családi tragédiák miatt. Ekkor lép be az életébe Kaulo (Rebecca Ferguson), az ír vándorcigány jósnő, aki segít neki újra megtalálni a régi önmagát, és végül arra ösztönzi, hogy ismét kezébe vegye az irányítást. Közben Duke (Barry Keoghan) is próbál apja nyomdokaiba lépni, és még nagyobb befolyást szerezni Birmingham és egész Anglia felett.

Az alkotók azonban kapkodva próbálták felvezetni és lezárni a történetszálakat a nagyjából kétórás játékidő alatt. Ennek következtében a cselekmény túlzottan elidőzik Tommy lelki vívódásain, miközben a többi karakter háttérbe szorul. A legjobb példa erre Duke karaktere. Neki kellene a film egyik legerősebb pontjának lennie, ehhez képest kapunk egy sértődött, figyelemre éhes fiút, aki pillanatok alatt vált oldalt. Barry Keoghan nem tehet róla, hogy nem volt elég idő a karakterének megfelelő felépítésére. Az ő alakítására alapvetően egy rossz szavam sincsen.

Ott van Kaulo is, aki a film első felében egyfajta narratív hajtóerőként működik, később azonban teljesen feleslegessé válik. A film hiába rendelkezik erős szereplőgárdával, az író Cillian Murphy karakterén kívül szinte senkinek nem ad valódi mélységet a történetben. Tim Roth karaktere is a számomra kifejezetten csalódás volt. Egy kifejezetten sótlan és jellegtelen náci gonoszt kapunk, akinek a jelenléte egyáltalán nem kelt valódi fenyegetettséget. Ez különösen fájt annak fényében, hogy a korábbi évadok mennyire emlékezetes antagonistákat vonultattak fel, mint például Alfie Solomons (Tom Hardy), Luca Changretta (Adrien Brody), Chester Campbell (Sam Neill) vagy Oswald Mosley (Sam Claflin).

John Beckett ezekhez képest egy rendkívül alulírt karakter. Tim Roth egy olyan gonoszt hoz, aki papíron olvasva veszélyesnek érződik, a vásznon viszont teljesen súlytalan. Hiányzik belőle az a karizma és fenyegetettség, ami a korábbi ellenfeleket igazán emlékezetessé tette.

A tempo giusto hiánya

A film legnagyobb problémája egyértelműen a tempója. A közel kétórás játékidő ellenére túl sok idő jut Tommy belső vívódására, miközben a mellékszereplők háttérbe szorulnak, és a fontos történetszálak elsietve kerülnek lezárásra. Erre remek példa Tommy és a fia közötti kapcsolat alakulása a cselekmény során. A néző végig azt érzi, hogy ehhez a megbékéléshez nem kapott elég információt és karakterpillanatot – különösen Duke oldaláról -, így a finálé sem tud igazán katarzisként működni. Egy másik jó példa, amikor egy közönségkedvenc karakter történetét meglepően gyorsan zárják le, és sokak számára ez a karakterív befejezése kifejezetten méltatlannak hat majd.

Az aláfestő zenékre és a díszletekre, korhangulat megteremtésére egy rossz szavam sincsen. A Birmingham bandája produkció mindig is erős volt ezen a téren, és ez itt sincs másképpen. Az alkotók ismét a modern, sokszor sötét hangulatú kicsit néhol spirituális zenéket használtak, amelyek elsőre talán idegennek hatnak a korszakhoz képest, mégis tökéletesen működnek a jelenetek alatt. A zene nemcsak kíséri az eseményeket, hanem sokszor hozzá is tesz a feszültséghez és az érzelmi töltethez. Erre kiváló referencia a film végén felcsendülő Hunting The Wren című dal. Ekkor nyer ugyanis feloldozást Tommy és le békére a saját módján.

Ezek segítenek abban, hogy a történet komor, melankolikus hangulatot végig fent tudja tartani a nézőben. A zenei aláfestések és a produkciós dizájn, kosztümök, vizuális effektusok továbbra is a produkció legerősebb elemei, amik sokszor akkor is működnek, amikor a történet már bemondta az unalmast.

Búcsú egy legendától

Tommy Shelby története ugyan lezárul a filmmel, és bizonyos szempontból méltó befejezést kap, de összességében hiányérzet marad az emberben. A jövőben még elképzelhető spin-off sorozat vagy folytatás. Azonban személy szerint már nem érzem, hogy ebben az alapanyagban lenne még annyi potenciál a megújulásra. Lehet, hogy én pozicionálom rosszul magamban a filmet, de számomra ez a lezárás inkább tűnt egy elsietett kötelező körnek, mint egy valóban átgondolt finálénak. Aztán az is könnyen elképzelhető, hogy Steven Knight már maga is szeretett volna továbblépni és lezárni a sorozatot, így ennek ez lett az végeredménye. Csakhogy ennek megint mi rajongók fizettük meg az árát.