A neves, de szebb napokat is megélt rendező, Ridley Scott ezúttal egy posztapokaliptikus kalandra invitálja nézőit a Kutya csillagkép című mozijával. Sajnos a végeredmény csak a műfaj tucat darabjait gyarapítja, és továbbra is messze áll a legendás brit filmes régi hírnevétől.

Ridley Scott a kilencvenedik születésnapjához közelítve is magabiztosan szállítja a közönségnek filmjeit, melyek minősége azonban az utóbbi évtizedben a minimum kérdőjeles kategóriába esik. Scott javarészt még mindig az Alien, a Blade Runner, a Gladiátor sikerére építi marketingjét, nyilatkozataival pedig A tanú Bástya elvtársát idézi, aki a szerénységet szereti magában a legjobban. A rendező Az utolsó párbaj című mozija kapcsán egyszerűen hülyének nevezte azokat, akiknek nem tetszett az alkotása. A Napóleont kritizáló történészeknek csak annyit felelt:

„Bocs haver, ott voltál? Nem? Akkor fogd be a kibaszott pofádat!”

De hangot adott annak, hogy napjaink silány filmes kínálata miatt csak a saját filmjeit tudja megnézni és élvezni, magát pedig egy korát megelőző influenszernek tartja. Scott főleg a történelmi és a sci-fi műfajokat érzi magáénak, mivel saját bevallása szerint ilyenkor élheti ki legjobban világalkotó ambícióit. Ezek mellett viszont alkotott már romantikus vígjátékot a Bor, mámor, Provance-szal, maffiafilmet az Amerikai gengszterrel, modern háborús filmet A sólyom végveszélybennel, vagy éppen fantasyt a Legendával.

Scott ez alkalommal Peter Heller 2012-es posztapokaliptikus regényét, a Kutya csillagképet adaptálta vászonra.

A történet egy feleségét elvesztő pilóta, Hig (Jacob Elordi) kalandjait meséli el. A civilizáció romokba dőlt egy pusztító influenzajárvány pusztítása nyomán, Hig pedig Jasper nevű kutyájával próbál túlélni a tapasztalt, de megkeseredett Bangleyvel (Josh Brolin) együtt. Hig kisrepülőjével járja a vidéket, kíváncsisága pedig egy település, Grand Junction felé hajtja, ahol reményei szerint túlélők egy csoportja kísérli meg újjáépíteni a régi világot. Hig útját a gyász és az elvadult, emberségükből kivetkőzött hordák nehezítik, ám egy véletlen találkozás a szintén gyászoló fiatal hölggyel, Cimával (Margaret Qualley) fényt visz a pilóta életébe.

A Kutya csillagkép egyértelműen táplálkozik a műfaj korábbi darabjaiból, és ezek Scott filmjének atmoszférájára szintén hatással vannak. Tetten érhetőek a The Last of Us játékok és a sorozat hangulati elemei, a vadregényes észak-amerikai környezettel (melyet valójában Olaszországban forgattak).

A kutyájával mászkáló Hig a Legenda vagyok Will Smithére emlékeztet, míg a lovon harcoló fosztogatók Kevin Costner posztapokaliptikus westernjét, A jövő hírnökét idézik meg.

A Kutya csillagkép tempója azonban sokszor kifejezetten öreges, tónusa pedig közel sem olyan sötét és kilátástalan, mint a Cormac McCarthy klasszikusából forgatott Az útnak. Míg a film zenéi is inkább andalító, chillezős indie-folk nóták, melyeket egy nyugis erdei sétához tudunk a legjobban elképzelni.

Scott sajnos már nem nagyon érzi, hogyan adagolja megfelelően a feszültséget, ráadásul az akciójelenetek helyenként az olcsóság szagát árasztják magukból. Számítógépes grafikával alkotott robbanások, vér és torkolattűz, melyek mind csökkentik a film realizmus érzetét. Ma már persze nem elvárható, hogy a hősünk útjába kerülő bölénycsorda egyaránt valódi legyen, mint egykor a Farkasokkal táncolóban, de még a Red Dead Redemption 2 is szebb grafikával jeleníti meg ezeket a nagytestű állatokat.

A film emellett nem sok mankót ad világa értelmezéséhez sem. A dátumot csupán egy fejfán olvasható (2035), de nem tudunk meg túl sokat a vírus természetéről sem, a különböző hordákról és törzsekről meg gyakorlatilag semmit.

A Kutya csillagkép kiszámítható panelekkel dolgozik, melyeket a posztapok műfaj veretesebb képviselői már mind elsütöttek korábban.

Cima kezdetben zord, később megenyhülő apja (Guy Pearce), kannibalizmusból élő csoportok, vademberi szintre visszazüllött törzsek. Mindet láttuk már korábban, ráadásul sokkal jobb kiadásban. Emellett a forgatókönyv gyengesége okán a színészek sem igazán kapnak lehetőséget, hogy alakításukkal további mélységet adjanak a karaktereiknek.

Jacob Elordi arcán még a Frankensteinben is több érzelem volt, pedig ott több kiló maszkot, és sminket viselt magán. A gyászoló fiatal pilóta alakja bőven adhatna lehetőséget a színészi tehetség megvillantására (amivel Elordi egyértelműen rendelkezik), a forgatókönyv azonban nem helyezi őt olyan szituációkba, ahol ez igazán kiütközhetne. Társa, Josh Brolin sincs könnyebb helyzetben, aki szállítja a tőle megszokott macsó karaktert, ám nem nagyon derül ki viszonyuk mélysége. A romantikus szál Hig és Cima között ugyan működhetné, de a romantika kilóg a környezet kegyetlenségéből, és kizökkentő a sötétebb atmoszférára vágyó nézők számára.

A film a legnagyobb csalódást azonban a kutyabarátoknak fogja okozni.

Jasper karaktere – mindenféle spoiler nélkül – közel sem bír olyan fontos szereppel, mint azt a cím vagy az előzetes sejtetik, az eb és a gazdi közti viszony ebben az esetben is felületes és sablonos marad. Pedig a környezet itt is bőven adna lehetőséget arra, hogy Hig és Jasper különleges helyzetekbe kerüljenek, amik által a gazdi és kutyusa kapcsolata is mélyebbé válik. Pozitív példaként emelhető ki a Finch című film, melyben Tom Hanks szintén posztapokaliptikus környezetben bolyong kutyájával és közöttük lévő kémia egyáltalán nem nevezhető sablonosnak.

Legnagyobb baj azonban a Kutya csillagképpel, hogy a nézők egy világjárvány tapasztalatával már teljesen máshogyan állnak a gyászhoz és az izolációhoz, mint korábban.

A COVID-járvány során mindenki megtapasztalhatta milyen az, amikor nem tarthatja szorosan a kapcsolatot a többi emberrel, sokan pedig családtagjaikat, szeretteiket veszítették el. Bár a COVID pusztítása még így is messze áll a Kutya csillagképben ábrázoltaktól, a tapasztalat megemelte a nézői ingerküszöböt. A romantikus enyelgés és nagypapás tempó teljesen ellentétes sokak élményével.

A Kutya csillagkép tovább gyarapítja a feledhető, egyszer nézős posztapok-filmek listáját és megerősít minket abban a hitben, hogy Ridley Scott csillaga már régen leáldozott. Bár új rendezése messze nem egy olyan értékelhetetlen borzalom, mint a Napóleon vagy a Gladiátor II., de sokkal több lehetőség lett volna egy ilyen anyagban. A kutyabarátok pedig jobban járnak, ha mozilátogatás helyett inkább kedvenc négylábújukkal töltenek több időt.